7. fejezet - Álom?

Sziasztok! 

Itt lenne 7.fejezet! Nagyon szépen köszönöm az előző fejezethez a kommenteket:)♥ Őszintém bevallom én egy kicsit megkönnyeztem írás közben. Ez még soha nem történt meg, csak akkor ha más fic-ét olvastam. De most... Talán a zene tette, ami hallgattam, de lehet, hogy annyira beleéltem magam hogy eltört a mécses :$ Ezek ellenére remélem tetszeni fog ez a fejezet nektek :) 

Jó olvasást!

Puszillak Titeket

Jess♥

- Bella! Ó, bocsi, ha zavarok – fordult vissza Rachel zavartan. Elhúzódtam Jacob-tól, majd gyors mozdulatokkal letöröltem az árulkodó cseppeket és mosolyogva odafordultam Rachel-hez.

- Nem zavarsz! – a hangom még mindig remegett.

- Biztos? – mért végig mindkettőnket veséig látó tekintetével.

- Igen, biztos – biztosítottam.

- Hát jó! Csak búcsúzni jöttem…

- Már elmész, de még csak most jöttél! – kezdtem el pánikolni. Nem hiszem el: mikor végre egy kicsit boldog vagyok, akkor történnie kell valami rossznak…

- Igen, de nyugi csak haza – kacagott - Elfáradtam egy kicsit. Tudod a repülőút… 

- Rendben – könnyebbültem meg.

- Többször is járhatnál mostanában errefele – ölelt meg búcsúzásképp.

- Meddig maradsz?

- Remélem, még egy 50 évet kibírok.

- Szóval végleges? – ragyogott fel a szemem.

- Ha minden igaz, akkor igen.  Na, jó, de tényleg megyek, mert Paul már türelmetlen – búcsúzott el ismét mikor meghallotta a kocsi dudálását – Mondd meg Apának, hogy holnap reggel megyek, ahogy megbeszéltük – fordult oda Jake-hez, majd egy-egy puszit nyomva az arcára el is tűnt.

- Nekem is mennem kellene – a Nap épp lemenőben volt és ez egy kicsit megdöbbentett, mivel úgy éreztem mintha még csak egy kis ideje lennék itt.  

- Már? Még csak most jöttél…

- Igen Jake, és az a most kb órákkal ezelőtt volt – vágtam a szavába mosolyogva és elindultam a ház felé, hogy elköszönjek a többiektől.

Emily sem nagyon örült annak, hogy elmegyek, de a szívemre kötötte, hogy hamar meg kell látogatnom újra, mert elvész a férfiuralomban. Legszívesebben maradtam volna, mert tényleg jól éreztem magam, de holnap suli és tanulnom kellene és Charlie-nak vacsorát készíteni…

- Tetszett a meglepi? – hajolt be a kocsiba Jake, a lehúzott ablakon keresztül miután én megmentettem magam az esőtől.

- Nagyon is – mosolyogtam rá.

- Én megmondtam – vigyorgott büszkén.

- De ez egy kivételes alkalom volt – ellenkeztem.

- Hogyne.

- Jól éreztem magam, köszönöm – indítottam el a kocsit: nagy szerencsémre beindult.

- Nincs mit köszönnöd.

- De… Rengeteg dolog miatt kellene hálálkodnom.

- De ne tedd – válaszolt egyszerűen, majd eltávolodott a járműtől és hátrálni kezdett széles vigyorral az arcán, ami nekem is mosolyt csalt az arcomra.

Az eső egyre jobban rákezdett, de lehet, hogy csak a sebesség miatt. Bár azt azért kétlem, hogy 60 km/h miatt van egy vízesés a szélvédőmön. Lassan leparkoltam a ház előtt. Már eléggé besötétedett.

Sebes léptekkel indultam el a ház felé. Mindenhol felkapcsoltam a lámpát mikor beértem, majd nekikezdtem a vacsora elkészítésének. A főzés közbe becsúsztattam a tanulást is, így szinte egyszerre lettem kész mindkettővel.

Zuhanyzás után nem volt semmi dolgom, így szabad utat adtam gondolataimnak. A szobámban csak a lampion égett – kivételesen -, így nem sok fény volt. Befeküdtem az ágyba, magamra húztam a takarót, majd az előttem lévő falat kezdtem el nézegetni, közben a gondolataim hálóját próbáltam bogozgatni.

Hónapok óta életem egyik legboldogabb napja volt a mai. Egyszerűen elfelejtettem mindazt, ami hiányzik az életemből.  Őket. Vajon merre lehetnek? Itt vannak a környéken vagy még az államot is elhagyták, ne talán a kontinenst? És Ő? Ugyanúgy érzi magát hogyan én éreztem magam? Biztosan nem, hisz ő már nem szeretett engem, vagyis nem is szeretett, soha.

Az istenért Bella, most mért törsz meg? Egész nap sikerült kizárni a fejedből őket, most mért..? – kiabált rám egy hang a fejemben.

 Hangok. Hiányzik a hangja, igen. Borzasztóan hiányzik, de el kell szakadnom ettől a hallucinációtól is. Igaz, akármit megtennék, hogy újra halljam hangját – akár dühösen is -, de nem sodorhatom magam veszélybe újra, megígértem Jake-nek. Ő is megígérte nekem, hogy segít túljutni rajta és tudom, hogy betartja a szavát. Tényleg ő annyi mindent megtesz, hogy boldognak lásson, vagy csak egy mosolyra hasonlító grimaszt is kicsalogasson belőlem: valljuk be, kezdi elérni a célját.

 Visszakaptam barátnőmet, aki már nagyon sokat segített nekem rendet rakni a fejemben. Végre valaki, akinek kiönthetem, majd a szívem, ha készen leszek erre. Na igen, Jake is meghallgat, de ő más…

Éreztem, hogy a szemem kezd ólomsúlyúvá válni, amit nem értettem, mert egyáltalán nem voltam álmos, viszont most mégis szép lassan lecsukódott.

Aztán hirtelen egy réten voltam. Azonnal felismertem…

A nap szépen sütött, viszont ott ahol én álltam, oda nem jutott el a napsugár, mert a fenyők sűrű ágai eltakarták előlem.

Legutóbb mikor itt jártam a réten az összes virág ki volt száradva, de most… Ugyanolyan gyönyörű volt, mint azelőtt. A méregzöld fűben a sok kis virág most is ott volt, sőt még szebb volt, mint valaha.

Lassan elindultam a közepe felé, végigsimítva a virágokon, amik hozzáértek a kezemhez. Aztán szép lassan leültem és élveztem, ahogy a nap megvilágítja a bőröm.

Tudtam, hogy csak álmodom, ezért legszívesebben megállítottam volna az időt.

A szemeim hirtelen pattantak ki, amikor megéreztem, hogy valami hideg lenyom a földre és sikongatva ölelni kezd. Aztán mikor meglátom, ki is az, a szemeim megtelnek könnyel és teljes erőmből szorítom magamhoz.

Ha eddig nem győződtem meg teljesen, arról, hogy ez egy álom, most már biztos voltam benne.

- Annyira hiányzol Bella – néz rám Alice szomorúan csillogó szemekkel. Nem tudok megszólalni, csak szorítom magamhoz és sosem akarom elengedni. Itt akarok ragadni… ebben az álomban. Sosem akarok felébredni.

- Bella, ne szorítsd ennyire, mert még megfojtod – hallottam meg a mély férfihangot közvetlenül mellőlem. A hang irányába kaptam a fejem és szembe találtam magam Emmett vigyorgó ámde szomorú arcával.

Rögtön felpattantam és átöleltem. Tudom, hogy Emmettel még nem voltam valami jóban, mégis örültem annak, hogy ő is itt van. 

- Ne sírj Bella! Csak mi vagyunk, nem nagy dolog! – próbált viccelődni, de ha eddig sírtam, akkor most már bőgtem.

- Még hogy nem nagy dolog? Sosem akarok felébredni – néztem rá, majd egy kicsit elhúzódtam, de amint elfordítottam a fejem, ott volt Ő.

Az arcáról nem tudtam semmilyen érzelmet leolvasni.

Nem érdekelt, hogy el fog lökni vagy bármi mást tesz, másodpercek alatt átszeltem a köztünk lévő távolságot, majd remegő kezeimmel megöleltem. Fejem a mellkasába fúrtam és beszívtam az illatát, amennyit csak tudtam. Úgy éreztem, hogy minden egyes lélegzettel, a szívem egyre teltebb lesz a boldogságtól, és hogy az az űr most kezd eltűnni. 

Hosszú ideig csak állt egy helyben: mintha egy szobrot öleltem volna. Aztán megéreztem, hogy két hideg kar fonódik körém és olyan erővel szorít magához, mint még soha.

- Bella – hallottam meg Alice halk hangját pár másodperccel később. Lassan elfordítottam a fejem, hogy lássam Alice-t.

- Nekünk… mennünk kell – sóhajtotta nehézkesen és a teste megrázkódott. Em átkarolta és szomorúan mosolyogva rám nézett. Még szorosabban fogtam Edward karját, szinte reflexszerűen.

- Tessék? – kapkodtam levegő után.

- Sajnálom Bella, nagyon hiányzol nekünk. Kérlek, vigyázz magadra! – ölelt meg Alice zokogva.

- Ne kérlek – kezdtem könyörgésbe.

- Bella, nem maradhatunk tovább, ennyi időt kaptunk, próbálj meg túllépni rajtunk, bízz magadban! Menni fog! Tudom! – mondta magabiztosan, majd eltávolodott és kibontakozott ölelésemből.

- Aztán ne sokat szomorkodj még ezután! Vigyázni fogunk rád! Jussak, eszedbe ahányszor egy macit látsz! – mosolygott Emmett, majd egy ölelést után, köddé vált.

- Siess! – fordult Alice Edward- hoz, majd rám nézett és egy fájdalmas mosoly után eltűnt a fák között.

Rémülten fordultam hátra, de megkönnyebbültem mikor Edward még mindig ott állt mellettem.

- Ne menj el! – suttogtam szemébe nézve. Semmit sem változott. De mire is számítottam? A szemei arany barnán csillogtak: tele voltak fájdalommal, amit nem értettem.

- Sajnálom Bella! – zárt karjaiba.

- Kérlek!

- Jobb ez így – mondta elgyötört hangon, majd arcom két keze közé fogta – Úgy hiányzott ez.

- Mi? – kérdeztem könnyek közt.

- Minden. Az illatod, a szemed, a hajad, az arcod…. a közelséged – szorított magához és apró csókokat hintett az arcomra.

- Nem értelek – vallottam meg.

- Nem is kell – mosolygott. Viszont ez a mosoly, nem ugyanaz a mosoly volt, amit én annyira szerettem. Ez a mosoly, most tele volt szomorúsággal – Indulnom kell.

- Ne... Ne csináld! Kérlek! Maradj! Nagyon szépen kérlek, maradj velem! – zokogtam fel ismét.

- Bárcsak megtehetném! Sajnálom, hogy újra felkavartalak, de már nem bírtam ki. Ígérem, nem teszem többé!  Kérlek, próbálj meg túllépni. Mindig veled leszek! Ha nem is látsz, tudd, hogy vigyázok rád. Itt leszek benn – tette a kezét a szívem helyére – Én sohasem foglak elfelejteni – hajolt közelebb ajkaimhoz, majd lassan összeolvasztotta őket. A szívem majd kitört a bordáim közül. Hideg ajkai mézédesen hatottak és próbáltam minden mozdulatot belevésni az agyamba - Ez itt a tiéd – csúsztatott valami hideg dolgot a kezemben, de nem akartam megnézni, mert egy pillanatra sem akartam levenni róla a szemem – Hideg, kemény és, ha Napfény érinti csillog. Azért adom, hogy legyen valami amiről, majd eszedbe jutok – mosolygott az ökölbe szorított kezemre.

- Bármiről eszembe jutsz – válaszoltam halkan. 

- Lépj tovább és légy boldog! – kezdett el hátrálni, de én erősen megszorítottam a kezét – El kell engedned! – mondta lágy hangon. Megráztam a fejem, de lassan engedtem a szorításomon, majd hagytam, hogy a keze kicsússzon az enyémből – Ég veled! – lassú léptekkel indult el a fenyők közé, de még mielőtt beért volna, eltűnt.

Könnyes szemekkel néztem oda ahol állt. Összefolytak előttem a dolgok és térdre rogytam, majd ökölbe szorított kezekkel, halkan sírni kezdtem.

A következő pillanatban viszont az ágyamban találtam magam. Odakint már kezdett világosodni. Csak egy ostoba álom volt. Mért nem ér ez a vacak álomfogó semmit? Bár ez az álom cseppet sem volt rossz. Sőt azt kívántam bárcsak megállt volna az idő.

Ránéztem az órámra, ami 7 órát mutatott, így elkezdtem készülődni. Amint belenéztem a tükörbe, megrémültem magamtól. A szemeim vörösek voltak és kialvatlanok. Ezt betudtam az álomnak, mivel sírtam…

De aztán éreztem, hogy az egyik kezem valamit annyira szorít, hogy már hófehérré vált és az inak is kirajzolódtak… Szépen lassan kinyitottam, de amikor megláttam mi is van benne…

A lélegzetem bennrekedt a tüdőmben és a szememből újra előtörtek a nagy cseppek. Leültem a hideg csempére és könnyek közt, hitetlenkedve néztem a kis medált.

Egy apró szív volt, gyémántból. A kezem úgy remegett, hogy a kis ékszer majd kiesett a markomból. Szóval valós volt? Ott voltak az álmomban… De hogyan? 

Ott voltak, ott voltak… - ismételtem és boldogan felnevettem. Ott volt, újra érezhettem, érinthettem. Viszont mikor eszembe jutottak a szavai ismét sírásba fulladt a nevetésem. Soha többé nem teszi ezt, bármit is tett ahhoz, hogy belekerüljön az álmomba. Most láttam utoljára…

6. fejezet - Egy újabb ígéret

Sziasztok!

Itt lenne a folytatás! Nagyon szépen köszönöm a megjegyzéseket az előző fejezethez! : )  

Szóval remélem tetszeni fog !

Jó olvasást!

Puszillak titeket:

Jess♥

- Én is örülök neked Bella, de azért ne fojts meg! – hallottam meg egy nyöszörgő hangot.

- Sajnálom én csak annyira… örülök neked! El sem hiszem, hogy itt vagy! – távolodtam el és könnyes szemekkel néztem a nagy barna vidám szemekbe.  Olyan rég láttam és a változás, amin keresztül ment mellbevágott. El sem hiszem, hogy abból a kislányból, akivel régebben folyamatosan együtt játszottam mennyire megváltozott: haja csak a fekete színt őrizte meg és a régi rövid tincsek helyett, most hosszú hullámokban omlott le vállaira; a régi duci kislányból, vékony és magas nő lett. Egy dolog nem változott rajta: a szeme.  Ugyanaz a kislányos csillogás volt benne: életvidám, optimista és szeretetteljes.

Billy feleségét sajnos én már csak a képeken láthattam, de Rachel és Rebecca tiszta Sarah volt. Jake apja mindig azt mondta, hogy a lányok csak külsőre hasonlítanak az édesanyjukra, a személysége leginkább Jacobon mutatkozott meg.

A lányok olyanok voltak, mint két tojás – de csak kívülről. Aki ismerte őket, tudta, hogy egymás ellentettjei: mint Jin és Jang.

Rebecca szinte mindenben különbözött nővérétől: sokkal szókimondóbb, forrófejűbb volt, mégis odaadó barátnő és testvér.

A lányok idősebbek voltak nálam: Rebecca férjnél volt, Rachel pedig nemrég végezte az egyetemet.

- Pedig életnagyságban! – mutatott végig magán mosolyogva, kiszakítva engem mélázásomból.

- De, hogy kerülsz ide és Rebecca? – kérdeztem még mindig összezavarodva, és makogva a boldogságtól.

- Ő New York-ot érdekesebbnek tartja – válaszolt készségesen- Viszont nekem már hiányzott La Push. Amint tudtam, szóltam Jake-nek, hogy indulok. Persze, neki rögtön támadt ez az ötlete, hogy lepjünk meg téged.

- Hát ennél jobb meglepetésben nem igen volt még részem.

- Tudtam, hogy örülni fogsz neki! – ujjongott – Olyan rég nem találkoztunk! Annyit változtál, kész nő lettél! – fogta meg a kezem és körbeforgatott vigyorogva- Alig tudok rólad valamit – sóhajtott szomorúan- Úgyhogy, lesz mit bepótolnunk! – tapsikolt örömében. 

- Igen – sóhajtottam. Nem szerettem volna magamról és az… életemről mesélni.

- Szóval – kezdtem immár egy kidőlt fán ücsörögve, szemben Rachel-el – milyen az egyetem? – nem igazán az egyetemre voltam kíváncsi, csak próbáltam minél többet megtudni róla, ezzel kerülve azokat a kérdéseket, ami rólam szólna.

- Komolyan az egyetemről akarsz beszélni, Bell? Ne csináld már! – nyafogott.

- Jó, akkor mesélj el mindent!

Elkezdte mesélni, hogy milyen is a „nagybetűs” élet. Hogyan sikerült sikeres diplomát szereznie, és hogyan is jutott el odáig. Egy egész önéletrajzot tárt elém.

- Aztán mikor vizsgaidőszakom volt, már nagyon hiányzott a családom. Ekkor Rebecca Hawaii szigetén sütette hasát újdonsült férjével az oldalán. Irigyeltem őt, amiért rátalált az „Igazi”. Nem nagyon volt hosszú kapcsolatom és miután felvettek az egyetemre nem is volt nagyon időm rá. Aztán mikor hazaértem minden 360°-os fordulatot tett. Lenyomat lettem.

- Lenyomat? – kérdeztem vissza zavartan.

- Igen… Nem tudom Jake mesélt e neked erről a dologról. Tudod a farkasoknál van ez a bevésődés dolog.

- Hát fogjuk rá, de még nem nagyon tiszta…

- A részleteket az öcsémre hagyom, ő azért mégiscsak jobban tudja.

- Szóval lenyomat lettél…

- Igen, Paul-é – mosolygott és a szemében láttam azt a hatalmas mennyiségű szeretet.

- Paul? – lepődtem meg.

- Aha – bólogatott izgatottan, mire csak egy mosoly volt a válasz.

- Aztán megtudtam, mindent a farkasokról… és hogy az öcsém is egy közülük. Először eléggé elrettentett a dolog és leginkább féltettem Jacobot de aztán ez az érzés enyhült és most már teljesen elfogadom. Ezután minden nyugodt volt és békés. Meg akartalak látogatni, mivel hallottam, hogy visszaköltöztél, de sajnos nekem már indulnom kellett vissza az egyetemre – folytatta-, na de elég volt rólam. Halljuk! – mosolygott rám izgatottan.

- Mit is? – kezdett a tenyerem izzadni. Tudtam, hogy Rachel-nek bármit elmondhatok: kiskoromban is ő volt a bizalmasom. Most mégsem akartam erről beszélni.

- Na, ne már! Én elmondtam mindent, de én még egy apró részletet sem tudok az életedből.

- Az én életem… unalmas.

- Babám az élet soha nem unalmas ezt jegyezd meg, ha mégis, akkor próbáld felpörgetni! – ez a lelkesedés mosolyt csalt az arcomra.

- Oké – egyeztem bele egy bólintással. Elmondtam mindent: kivéve a fájdalmas részeket. Viszont volt egy olyan érzésem, hogy Rachel tud mindenről. Hogy honnan veszem? Mikor a fiúkról kérdezett, és én nem válaszoltam, akkor az arcán megjelent egy fájdalmas mosoly.

-  Nézd Bella, tudom, hogy rossz dolog mikor elvesztünk valakit, akit teljes szívből szerettünk. Nekem rengeteg szerelmi csalódásom volt, de tudom, hogy azok fel sem érnek ahhoz, amit te érzel. Tudom, hogy Jake mennyire odáig van érted – mosolyodott el halványan, de aztán ismét komolyan kezdett el beszélni – és mindent megtesz azért, hogy elfelejtesse veled. Egy szívet könnyű megszerezni: elég pár szál rózsa, pár doboz bon-bon, egy szexi mosoly és mi lányok rögtön elalélunk. Jó tudom, most azt gondolod a te esetedben ez messze nem így van, de nem is ez a lényeg. DE összetörni sem nehéz dolog! Viszont összeforrasztani a 

hegeket rajta… Az nem egyszerű munka, viszont ha sikerül, akkor ő az, akit neked teremtettek és nem az, aki darabokra törte. Ő volt számodra az első szerelem, de nem az igazi… Ne engedd meg magadnak, hogy egyetlen csalódás után összetörj, és próbálj meg adni Ámornak még egy esélyt!

A szavai elgondolkodtattak, leginkább azért, mert volt bennük némi igazság. Jake-re mindig is egy testvérként néztem, aki minden rossztól megvéd, de az utóbbi időben ez kezdett megváltozni.

Viszont van még egy dolog, ami megakadályoz. Mégpedig az, hogy Jake még nem vésődött be senki iránt.

- Na de elég volt ennyi a lelkizésből! Szerintem menjünk vissza, mert a fiúk már várnak! – pattant fel és indult el a ház irányába.

- Köszönöm – szóltam utána, mire ő karjaiba zárt és mosolyogva megölelt.

- Na, gyere! – kacsintott vigyorogva, ami engem is mosolygásra késztetett.

Ezután elindultunk Emily-ékhez, ahol a többiek is voltak. Ott volt szinte mindenki: a farkasok – kivéve Sam és Jared, ők őrjáraton voltak – Sue, Leah és Seth, akivel még nem ismertük egymást, és persze Emily is, aki szorosan megölelve üdvözölt engem. Rachel rögtön Paul karjaiba vetette magát, ez én figyelmemet pedig Emily foglalta le a kérdéseivel.

A fiúk tényleg hatalmas étvággyal rendelkeztek ezzel kemény feladatot adva a háziasszonynak, Emiliy-nek, de úgy láttam rajta, hogy ez neki csak örömet okoz.

Időközben Sam és Jared is megérkezett, ezzel egy időben Embry és Paul el is ment – Rachel nagy bánatára.

Elég hangos volt a ház: mindenki mindenkivel párhuzamban próbált beszélgetni, ami nem csak engem zavart, mert láttam, hogy Jake és Emily is próbál ütemet tartani, de fejfájást okoz nekik.  Mégis ebben a nagy zűrzavarban is irigylésre méltó családi hangulat volt. Csodáltam őket. Hogy ennyire összetartóak…

Hirtelen tört rám az érzés, hogy ha most nem jutok friss levegőhöz, megfulladok. A szívem fájdalmasan szúrt és a torkomban dobogott. Sebes léptekkel indultam el és mikor kiértem a korlátot szorítva, zihálva szívtam magamba az hűs oxigént.

Hallottam amint nyílik, majd csukódik az ajtó és mellém lép valaki.

- Bells, valami baj van? – kérdezte Jake.

- Semmi én csak öhm… nem éreztem magam jól és..

- Az igazat – vágott a szavamba. Túl jól ismer.

- Nem akarom elrontani – válaszoltam remegő hanggal és arcomon megjelent egy fájdalmas grimasz.

- Mit nem akarsz elrontani?

- Az életed.

- Tessék? – vágott értelmetlen képet.

-  Nekem ez...túl tökéletes – néztem a ház felé, ahonnan nevetés hallatszódott ki – Nem érdemlem meg – néztem a döbbent szemekbe – Tudom, hogy Rachel-nek igaza van… Te képes lennél rá, de nem hagyhatom, hogy miattam elvesztegesd az idődet. Azt hittem, hogy sikerül. Sikerül újrakezdenem… előröl, de nem hagyhatom, hogy miattam ne találj rá arra, akit neked szántak. Lehet, hogy rátalálnál valakire, aki iránt bevésődsz és boldog lehetsz… Tudom, hogy te mindig is a barátom leszel, és mindenben számíthatok rád, de én már nem a barátot látom benned! De ezt nem lehet, mert tudom, hogy te túl… jó vagy hozzám – hadartam és mikor észbe kaptam már olyan is kicsúszott a számon, amit még magamnak sem akartam bevallani – Én a fele sem vagyok annak, amit te megérdemelnél és…

- Hé, hé, hé! Állj le! – vette két keze közé az arcom - Te soha nem teheted tönkre az én életem. Te csak javítani tudnál rajta… és ami a boldogságomat illeti, köszöni szépen, mikor veled vagyok, majd kicsattan. És ne beszélj ilyen baromságokat, kérlek! Még, hogy fele sem vagy annak, amit megérdemelnék… Bella, te túl jónak látsz!

- Ez nem igaz! – csattantam fel megvédve az igazam.

 Még ha igaza is van Jake-nek, nekem akkor is kell még egy kis idő és lehet, hogy az idő alatt míg én próbálkozom, ő megtalálná azt a lányt, aki neki van teremtve…

- De igaz – mosolygott – Te mindenkiben csak a jót látod… - nem feleltem csak lesütöttem a szemem, de ő az államnál fogva kedvesen kényszerített arra, hogy a szemébe nézzek a könnyfátyol mögül. Tehetetlenül ráztam meg a fejem és néztem a fekete szemekbe, amik lágyan csillogtak. Éreztem, hogy egy átkozott könnycsepp legördül az arcomon nedves csíkot maga után húzva.

- Shhh… Gyere ide! – zárt karjaiba szorosan.

- Képtelen vagyok rá – nyöszörögtem, de csodálkozom, ha megértette, mert fejem belefúrtam a mellkasába. Itt már nem arra céloztam, hogy meg tudok-e felelni neki vagy, hogy boldoggá tudnám-e tenni, hanem a felejtésről.

- Hidd el, hogy menni fog!

- Ígéred? – szipogtam.

- Ígérem – nyomott egy puszit a fejem búbjára én pedig szorosabban öleltem: mintha ő lenne az egyetlen dolog, ami reményt ad és éltet. És talán nem is tévedtem sokat, sőt…

Díj

Sziasztok!

Sajnos ez még nem a fejezet, ahogy a címből kiderülhetett. Mostanában újra fellendültek ezek a díjosztogatós dolgok, így most ismét kaptam egy díjat   Csillagfény -től , akinek nagyon hálás vagyok, hogy gondolt rám.

Szóval  még egyszer köszönöm!♥

Szabályok

1.Tedd ki a képet a blogodra!

2.Köszönd meg annak akitől kaptad.

3.Írj le 6 dolgot magadról!

4.Küldd tovább 5 blogírónak, linkkel együtt!

5. Hagyj megjegyzést a blogjukon!




1. ü
2. ü


3. Huh..öhm  6 dolog? Oké, szóval : ~ 15 éves korom óta nem vagyok oda a csokiért, sőt mondhatni utálom. kivételek: Milka-Oreo **
                                                                ~ Pókfóbiám van.
                                                                ~ Őrülten rajongók mindenért, ami LA-hez kapcsolódik. Tudom ezt már említettem az előzőnél is . xd 
                                                                ~ Viszonylag sok nyelvet beszélek. Társalgási szinten az angol ami a legjobban megy, hisz az kötelező, de emellett még : szerb,spanyol. Olaszul, csak pár szót tudok, azt is a barátomtól, ééés még a német, de ott is csak pár szó és persze a számolás. 
                                                                ~ A családfám tagjai szinte az egész világon megtalálhatóak: Kanada- Toronto;Svédország; Szerbia; Horvátország;Németország. Ezért is tudok ennyi nyelven :D


Igaz, nincs még meg a 6 dolog, de szerintem ennyi bőven elég belőlem :$ :)


4. Katie
    Prue
    Lilimooo
    Lily és Daphne

5. ü
    

5. fejezet- A meglepetés

Sziasztok!
Itt lenne az 5. fejezet. Igaz úgy terveztem, hogy hétvégére felteszem nektek, de családi program volt, ezért nem tudtam. Aztán most itthon vagyok betegség miatt és úgy gondoltam legépelem és feltöltöm:)

Nagyon szépen köszönöm, hogy írtatok az előző fejezethez!♥

p.s.: bocsi, hogy berondítottam a képbe, de talán nem lett annyira szörnyű:)  ja és a fekete csík.. nem cenzúra:D... az utolsó sorok közt megtaláljátok a választ!

Jó olvasást!

Puszillak

Jess ♥

Másnap az ágy hamar kidobott - konkrétan reggel 6-kor. Viszont nem tudtam tovább aludni, így miután már elég ideig tüntettem ki zsályaszínű szobám falait úgy döntöttem muszáj csinálnom valamit, ami leköti a figyelmem. 

Óvatosan - nehogy felébresszem Charlie-t - céloztam meg a fürdőt. 

A biztonság kedvéért kulcsra zártam az ajtót és csak ez után hagytam, hogy a testem ellazuljon a forró vízsugár alatt. Nem sokáig vacakoltam: eperillatú tusfürdőmmel átdörgöltem a testem, majd a hajam és miután felöltöztem egy gyors fogmosás után szabaddá tettem a fürdőt. 

Úgy gondoltam, készítek egy kis reggelit. Mivel Charlie horkolása - halkan-, de hallható volt, tudtam, hogy nem kell korán dolgozni mennie.

Nem sokáig gondolkoztam mit is kellene készítenem. Elővettem pár tojást – és még pár dolgot, amitől talán ízesebb lesz a rántotta – majd nekiálltam az étel elkészítéséhez.

Anyuval sokszor főztünk együtt, viszont volt olyan alkalom is mikor valamelyik kínai étterem telefonszáma sokkal hasznosabbnak tűnt. Bár kiskoromban nagyi sokszor odaállított a gáztűzhely mellé és próbálta átadni nekem tudományát, de akkoriban sokkal inkább foglalkoztatott an én kis konyhám: mű gyümölcsök; életlen, rózsaszín kések; egy olyan gáztűzhely, ami soha nem éget meg, de mégis megfőz és megsüt mindent.

 Tehát nem sokat konyítok a főzéshez, viszont eleget ahhoz, hogy ellássam magam és Aput.

Mire észbe kaptam a rántottám fele már kezdett egy egészen sötét árnyalatot felvenni. Gyorsan rántottam le a forró tűzhelyről a serpenyőt, viszont ennek a hirtelen mozdulatnak ujjaim látták kárát. Reflexszerűen rántottam el a kezem, majd amilyen gyorsan csak tudtam megnyitottam a csapot és az égett területet a hűsítő víz alá tartottam.

Több mint két percig hagytam, hogy a hideg víz végezze a dolgát, de nem sok előnyét láttam, így elzártam a csapot és próbáltam elterelni a figyelmemet a lüktető fájdalomról.

Szerencsére a rántotta még ehető állapotban volt, így az asztalra tettem a serpenyőt – most már ügyelve arra, hogy ne a forró részét fogjam meg - és levettem a polcról két tányért is, majd villát. Mikor nekikezdtem a főzésnek, nem akartam reggelizni, de a hasam hangos korgással jelezte, hogy ez az ötlet, neki nem igazán jön be.

Rápillantottam az ajtó fölött lévő faliórára és csalódottan vettem tudomásul, hogy még csak alig múlt pár perccel hét óra.

Tudtam, hogy mikor Charlie nem megy dolgozni vagy csak késő délelőtt, akkor pontban fél nyolckor már lenn „szorgoskodik”

.

Feltrappoltam a szobámba és levetődtem az ágyra. Tudtam, hogy tanulnom is kellene, hisz rengeteg lemaradásom van, de valahogy nem tudtam magam rávenni, viszont tudtam, hogy holnap már ott kell ülnöm a padok közt szorgosan jegyzetelve.

Morgolódva pakoltam elő a füzeteimet és egy tollat, majd az Angela által leírt cetliről kezdtem el a tanulást.

Ez lekötötte a figyelmem és ennek nagyon is örültem, legalább nem kattog az agyam felesleges dolgokon és Rajtuk.

Nem tudom mennyi ideig bújtam az algebrákat, de arra lettem figyelmes, hogy valaki csoszogva elhalad az ajtóm előtt, majd lassú léptekkel indul el a földszint felé.

Tudtam, hogy Charlie az: felpattantam – szinte menekülve a matek elől - és elindultam a konyha felé.

- Jó reggelt! – köszöntem, mikor beértem Charlie-t, aki épp leült közvetlen az ablak melletti székre.

- Neked is! – viszonozta a köszöntést, egy halvány mosoly kíséretében – Ezt te csináltad?  - kérdezte rápillantva az előtte – nem éppen gőzölgő- ételre.

 Ki más csinálhatta volna az isten szerelmére?! A szomszéd néni nem jön át, rántottát készíteni neked Apu.

- Igen, én – nyeltem le az előbbi gondolataimat, amik már a nyelvem hegyén voltak – Megmelegítsem? Már eléggé kihűlt...

- Nem, így is jó lesz. Behívtak az őrsre, úgyhogy nem sok időm van elkészülni – közölte, miközben lenyelte az első falatot.

Éhes voltam, viszont egy falat sem ment le a torkomon. Lassan rágtam az ételt és a villával oda-vissza lökdöstem a tányéron lévőt: mint, ha nem ízlene.

- Valami gond van? – kérdezte Charlie hosszas csend után.

- Semmi – csak a szokásos, folytattam gondolatban.  Charlie annyiba hagyta a dolgot és miután megköszönte a reggelit, elkezdett készülődni.

Elmosogattam, majd ismét felmentem a szobámba.

Már nem volt kedvem a könyveket bújni és az sem érdekelt, hogy holnap egy kukkot sem fogok tudni az anyagból. 

Észre sem vettem, hogy Charlie mikor ment el, talán elbóbiskolhattam miközben az ágyammal szemben lévő képet elemezgettem. Felettébb mód meglepett az, hogy ma még nem gondoltam Rá. Vagyis csak egyetlen egy pillanatra. Talán tényleg sikerül? Képes lennék újra kezdeni, és egy új esélyt adni magamnak?

A telefon csipogása rántott ki elmélkedésemből. Megnyitottam az üzenetet és olvasni kezdtem a sorok közt.

Tudom, tudom, nem mondtam mikor gyere, de azt hiszem, most már ideje lenne átvonszolni a hátsó feled hozzánk, mert a meglepetésed már kezd türelmetlenkedni, na meg én is szóval amint tudsz, gyere!

 Jake

Elgondolkozva tettem zsebre a telefont.  Hogy a fenébe tud egy meglepetés türelmetlenkedni?

Most már nagyon érdekelt, hogy vajon mi lehet az a valami amivel Jake meg akar lepni. Gondoltam, hogy nem valami tárgy vagy efféle élettelen dolog, mivel Jacob az imént egy emberi tulajdonsággal illette.

Fogalmam sem volt, hogy vajon mi lehet az… Azt, hogy valamilyen állatot adna, azt rögtön kizártam, mivel Jake tudja, hogy nálam még a növények és kiszáradt kóróként végzik.

Rengeteg minden megfordult a fejembe, de megpróbáltam a lehetetlent: kikapcsolni a gondolataimat. Naná, hogy sikertelenül!

Miután bezártam az ajtót, beültem az én vén kocsimba, majd egyenes La Push felé vettem az irányt.

Az út, most sem volt több mint máskor: alig fél óra múlva megpillantottam az ismerős vörös színű faházat.

Meglepő módon az út nem tocsogott a sártól, az ég is tiszta volt és az egyik felhő mögül a Nap is készült megmutatni magát.

Leállítottam a köhécselő járgányt, majd elindultam a ház felé.

Fura volt, mert egy lélek sem volt kinn és odabentről sem lehetett semmi zajt hallani. Ilyenkor Jake már fülig érő vigyorral jön elém és ölelget meg szorosan üdvözlésképp, de most… semmi.

Lehet, hogy valami baj történt?

Bizonytalan léptekkel folytattam utam a bejárat felé.

Amint felléptem a verandára az öreg deszkák nyikorogni kezdtek súlyom alatt, és még ez a kis nyikkanás is hangos robajnak számított a síri csend közepette.

Bekopogtattam, de semmi.

Na jó, most vagy én értettem félre a dolgokat- ami képtelenség – vagy  Jake csak szórakozik.

Miután már sokadszorra találkozott a kezem az ajtóval kopogtatás gyanánt, úgy döntöttem illetlenség vagy nem, de bemegyek.

 Az agyam egyik elrejtett része félt, hogy talán valami baj történt, de ezt az ostoba gondolatot próbáltam visszabújtatni oda, ahonnan előjött.

Benn melegség fogadott viszont senkit sem láttam. Még a saját lélegzetem is hallatszódott, ahogy lépkedtem egyre bentebb és bentebb.

Kínomban felnevettem miután az egész házat körbejártam.

Meglepetés mi?

Épp Jake szobájában toporogtam mikor a fülemet megcsapta óvatos léptek zaja és nálam itt pattant el a húr.

 Kezdett kicsit eluralkodni rajtam a páni félelem. Tudom, hogy Victoriának már vége, de nem ő az egyetlen 

vámpír a világon és a környéken, aki nomád életet él.

A hang irányába kaptam a fejem, de csak az üres nappali tárult a szemem elé.

Na jó,  azt hiszem kialakult az üldözési mániám.

Becsuktam magam után az ajtót: óvatosan, hogy ne csapjak nagy zajt.

Viszont abban a pillanatban mikor megfordultam és tettem egy parányi lépést a kijárat felé, beleütköztem valamibe és ugyanekkor, valami forró ölelt körbe.

A szívem egy pillanatra kihagyott, majd eszeveszett vágtába kezdett, de mikor megláttam, hogy ki is állt az utamba a levegő, ami a tüdőmbe rekedt megkönnyebbülve szabadult ki onnan.

- Jake a szívbajt hoztad rám! – róttam meg, de már nyoma nem volt bármiféle félelemnek.

- Bocsi, csak gondoltam megleplek – vigyorgott rám ezer wattos mosolyával.

- Nem gondolod, hogy egy kicsit túl sok lesz azokból a meglepetésekből? – viszonoztam mosolyát még mindig a karjaiban. Kellemes érzés volt a testéből áradó melegség, de egy kicsit zavarba is ejtett, hogy ismét csak egy farmer volt rajta.

- Pont elég – engedett el, majd elkezdett húzni a kijárat felé.

- Mellesleg sajnálom, hogy csak úgy bejöttem, de fogalmam sem volt, hol keresselek és…

- Semmi gond- vágott a szavamba, majd elővett egy fekete szalagot.

- Azzal meg mit akarsz? – kérdeztem és gyanakodva méregetni kezdtem, amint a hátam mögé lép. De válasz helyett, csak rátette a sötét anyagot a szememre ezzel megvakítva. – Jake ez nem annyira jó ötlet – kezdtem az ellenkezést – Tudod, milyen ügyetlen vagyok, és most hogy nem látok semmit… - hadartam, de a szóáradatom megszakadt egy sikítás miatt, ami hangosan szabadult ki belőlem, mikor megéreztem, hogy a lábam alól eltűnik a talaj.

- Probléma megoldva – hallottam meg Jake hangját és éreztem a hangsúlyból, hogy vigyorog. Bíztam benne, de valahogy nem igazán volt jó a közérzetem bekötött szemekkel és járásképtelenül.

Hallottam, ahogy az ágak recsegni kezdenek Jake lépése alatt mikor elindultunk. Ez viszont nem tartott sokáig, mert aztán már csak a tengert hallottam közvetlenül mellőlem. Reméltem, hogy Jacob nem akar úszni, mert mostanában még csak a közelében sem szeretnék lenni a víznek kivéve ami a csapból árad.

Több mint 10 percnyi séta után Jake óvatosan a talpamra állított. Egy kicsit meginogtam, mert szokatlan volt és a talaj sem volt valami sík egyenes.  

- Megjöttünk? – érdeklődtem egy kis idő után mikor már egy ideje álltam ott tétlenül. Viszont nem kaptam választ és ez egy kicsit megrémisztett. Nem hiszem el, hogy itt hagyott! A kezeim automatikusan a kendőhöz kaptak és próbáltam kibogozni a csomót, ami nem ment egy könnyen, mivel elég szoros volt.

Sok küszködés árán végül megszabadultam a zavaró anyagtól, majd ledobtam a földre.

Szokatlan volt a fény, így csak akkor láttam már kristálytisztán mikor jó párszor megdörgöltem szemem.

Viszont abban a pillanatban az enyhe düh, amit éreztem Jake iránt, mert se szó se beszéd itt hagyott, egy csapásra eltűnt. Az arcomról levakarhatatlan lett a vigyor és hangosan nevetve vetettem magam rég nem látott barátnőm ölelésébe.

Furcsa volt: elszoktam már ettől a boldogságtól, ami most szétáradt a testemben.  

Most először éreztem azt, hogy tényleg van esélyem az újrakezdésre!

4.fejezet - A meghívás

Sziasztooook!

Végre! Alig vártam, hogy végre megírhassam nektek a fejezetet :D Nagyon örültem, hogy végre feljöhetek ide és amint láttam igen sok lemaradásom van néhány történetnél,de igyekszem pótolni.
Ami a tanulást illeti, sikerült javítanom egy picit, viszont így is korlátozva vagyok, de most már van időm a fejezetekre, viszont ami várható az az hogy nem fognak olyan gyorsan érkezni. És ezt nézzétek el nekem, kérlek!
Remélem ti is örültök, hogy itt az új fejezet még ha fele annyira is mint én, mert már az is hatalmas dolog számomra! Szóval ezennel a blog úgymond "szüneteltetése" véget ért és igyekszem frissleni :)

Jó olvasást! 

 Puszillak:

Jess ♥

- Itt is vagyok! Bocs hogy késtem, de rengeteg dolgom volt– lépett be Apa az ajtón lihegve, mivel már vagy fél órát késett. Egyenruha volt rajta: gondolom az őrsről jöhetett.

- Semmi gond – pattantam le az ágyról és a kezembe kaptam az orvosi papírokat és a kis táskát, amiben olyan dolgok voltak, amire szükségem volt a kórházi léthez.

Már nagyon mehetnékem volt és eléggé irritált ez a hely. Kora reggel elvégeztek egy vizsgálatot, hogy minden rendben van e: szerencsémre semmi gond nem volt. Kaptam fejfájás csillapítót és ámen.

A vizsgálat után legszívesebben már indultam volna haza, de Charlie rám parancsolt, hogy maradjak ott, ahol vagyok, és amint tud, jön.

- Mindened meg van? – kérdezte miután átvette tőlem a kis kék táskát. Bólintottam és boldogan mondtam „viszont nem látást” a szobának.

A folyosó tele volt emberekkel. Úgy nyüzsögtek, mint a hangyák esős időben. Leginkább idős emberek, azon belül hölgyek ültek egymás mellett egymás gondját-baját megosztva a másikkal.

Én pedig boldogan sétáltam a kijárat felé, és reméltem, hogy nem látogatom meg ezt az épületet olyan sűrűn.

Nagyot szippantottam a friss levegőből mikor kiértünk. A párás levegő felfrissített és még az sem zavart, hogy hideg van. A talaj nedves volt viszont nem volt megfagyva a víz, így nem kellett nagyon figyelnem minden egyes lépésemre.  Nem volt nagy forgalom sem: sőt, szinte senki sem volt az utcán, kivéve egy nőt, de ő is nagyon sietett.

Charlie betette a hátsó ülésre, a csomagom, majd beszállt a kocsiba, ahogyan én is és lassan elindultunk haza. Pedig száguldhattunk volna, mivel egy lélek sem volt a közelben, de persze ő a rendőrfőnök, példát kell mutatnia.

Unalmasan kémleltem a mellettünk elsuhanó épületeket, házakat. Az ablakon legurult pár esőcsepp, viszont ez is csak az aszfaltról csapódott fel.

Egész úton csendben voltunk. Mint általában, ha úgy vesszük. Charlie nem az a bájcsevegő típus, bár jelenleg ez jól is jött.

Mikor leparkoltunk a ház előtt, szinte feltéptem az ajtót. Magam sem tudom miért, de sebes léptekkel haladtam a ház felé és szinte hívogatott.

Amint beértem a nappaliba vettem az irányt.

És valóban minden a helyén volt: még nagyi régi szekrénye is, ami tudtommal ripityára tört. Hogy voltak képesek mindezt megcsinálni, úgy hogy semmi ne tűnjön fel senkinek? És a szekrény… hogy tudtak pont ugyanolyat szerezni ilyen kis idő alatt?

Ezt valahogy meg kell majd hálálnom nekik.

- Ennyire hiányzott a nappali vagy mi? – kérdezte Charlie nekidőlve az ajtófélfának.

- Nem csak, hát… jó itthon lenni – válaszoltam és halványan elmosolyodtam. Az emlékek rám törtek és szinte magam előtt láttam mindent. Viszont nem lett úrrá rajtam semmi negatív érzelem – persze azok mellett, ami már amúgy is ott volt.  – Csináljak valami kaját? – kérdeztem és elindultam a konyha felé.

- Már ettem – felelte.

- Csak nehogy azt mond, hogy főztél – néztem rá hitetlenkedő szemekkel.

- Akkor nem én lennék itt hanem a tűzoltók. Sue csinált kaját – nyitotta ki a hűtőt és kivett egy doboz sört.

- Értem – bólintottam. – Én akkor most felmegyek, ha nem gond…

- Persze, menj csak – célozta meg a Tv-ét én pedig az emeletet.

Felértem és rögtön belezuhantam az ágyamba. Úgy döntöttem lezuhanyozom, mert még mindig éreztem a kórház jellegzetes illatát, vagyis szagát.  Megfogtam az első ruhadarabot, ami a kezembe akadt és elindultam a fürdő felé.

A testem ellazult a forró vízsugár alatt és felszabadulva áztattam magam. Amikor felöltöztem a tükör elé álltam. Kíváncsi voltam vajon mi lehet a rossz bennem? Mi változott? Mi lehet az oka annak, hogy csak úgy elhagynak engem a szeretteim?

De nem találtam semmit: a hajam ugyanolyan barna és hosszú hullámokban lógott le a mellkasomra; az arcom sem lehet, sem a testem, na jó, talán egy kicsit lefogytam, de nem vészes; a szemem is megőrizte csoki barna színét, amit apáról örököltem, viszont ha jobban megnézem…

Volt inkább egy élettelen szikla, vagy egy korhadt, öreg régi fa, mint olvasztott, lágy csoki.

 Azt mondják a szem a lélek tükre. Talán ez most igaz is. A szememben nem láttam semmit. Csak nagy ürgeséget, ami valójában azt mutatja, mi van a szívemben.

Bár, ha még jobban belenézek abba a nagy űrbe, a legmélyén találok egy kis boldogságot, melegséget.  Csak, hogy azt a boldogságot elfojtja egy elpusztíthatatlan dolog: az emlékek.  

Túl kell lépnem – határoztam el, de ez a mondat rögtön semmissé lett mikor jobban felfogtam a dolgokat.

Júlia nem felejtheti el Rómeót, hisz ő volt neki a mindenség.

Ugyan, hogy is léphetnék túl és felejteném el az egészet? Az maga lenne a pokol. Ha már Őt elvették tőlem, akkor legalább az emléke maradjon meg nekem.

Viszont nem élhetek folyton így: magamba roskadva.

Élnem kell! Hisz mindenkinek jár még egy esély nem? Adnom kell egy új lehetőséget magamnak és újrakezdeni. Újraépíteni mindent, amit Ő romba döntött.

Azonban ez nem lesz könnyű dolog, azt tudom. Először magamban kell tisztáznom a dolgokat és lezárni azt a fejezetét az életemnek.

És az nem lesz gyors menet. Idő kell… Sok… Nagyon-nagyon sok.

Gondolataimba temetkezve indultam vissza a szobámba, majd az ágyra kuporodtam és magamra terítettem egy takarót. A nyitott ablak most előnyös volt, hisz a szoba nagyon meleg volt és a beáramló levegő, kissé hűtötte a kipirosodott arcom. Odakinn már a nap lemenőben volt és az égbolt narancssárgásan pompázott.

Lentről felhallatszott a Tv egyenletes moraja, bár kétlem, hogy bárki is nézi, hisz Charlie – hiába szereti a meccseket – félidő után pár perccel már jó mélyen durmol és csak a végénél ébred fel.

Korán volt mégis én hullafáradtnak éreztem magam. Bár az is befolyásolhatott, hogy nemrég bevettem egy erős gyógyszert: fejfájásra.

De nem akartam aludni! Ahhoz túl korán volt még. Holnap nem kell suliba mennem, az orvos még írt ki egy napot pihenés gyanánt, abban viszont kételkedem, hogy egész nap az ágyat fogom nyomni.

Gondoltam, hogy unaloműzésként megnézem kaptam e anyától valamilyen üzenetet. Magam elé húztam a lap topot és miután bekapcsolt kutatni kezdtem a levelek közt.

Renée Dwyer(4)      2006.április 3.        14:52                    *

Alice Cullen          2005.október 29.         17:26        Küldés sikertelen ý

Alice Cullen         2005.október 30.         05:36        Küldés sikertelen  ý

Alice Cullen        2005.november 05.     15:21         Küldés sikertelen  ý

Alice Cullen        2005.november  19.     00:05        Küldés sikertelen  ý

Alice Cullen       2005.november 21.      10:19        Küldés sikertelen ý

Alice Cullen      2005.december.8          17:13         Küldés sikertelen  ý

Alice Cullen       2005.december 15     03:45            Küldés sikertelen  ý

Alice Cullen      2005.december 24       13:21          Küldés sikertelen  ý

Alice Cullen      2006.január 02.            07:54         Küldés sikertelen ý

Alice Cullen     2006.január 03              16:01         Küldés sikertelen ý

Alice Cullen     2006.január 08               15:06        Küldés sikertelen ý

Alice Cullen    2006.január 18              23:59        Küldés sikertelen  ý

Alice Cullen    2006.január 30             01:43        Küldés sikertelen  ý

Alice Cullen     2006. február 1.           10:11      Küldés sikertelen  ý

Kínomban felnevettem. Szinte ez egész oldal tele volt az Alice-nek szánt levelekkel: amiknek a küldözgetését abbahagytam egy ideje. Mennyi idő eltelt… Már fél éve volt, hogy...

Megsemmisülve néztem a nevet, majd szép sorba megnyitottam az egyiket: elolvastam, majd töröltem. És ezt tettem a többivel. Kezdésnek megteszi…

Rossz volt: bár ezek csak mailek mégis olyan dolgok, ami hozzájuk kapcsolódik.  

Mély levegőt véve szabadultam meg tőlük véglegesen és nekiláttam az anyám által küldött négy levél elolvasásának.

A legutóbbi levelet tegnap küldte és gondolom, ha nem válaszolok, ma ír még egyet, aztán még egyet és így tovább.

Írni kezdtem a válaszom: suliról, a kórházi dologról, mivel Charlie ismét nem hallgatott. A munkahelyemről is írtam és pár sort még a barátokról, akiktől egy kicsit eltávolodtam.

Persze ez is az én hibám, hisz nem kellett volna elhidegülnöm tőlük, de próbálom helyrehozni.

Talán Angela az aki igazán megérti a helyzetem. Bár vele sem voltam valami jóba, de ő egy kedves lány és úgy gondolom, hogy nagyszerű barátnőm lenne.

A többiek.. nos ők hát.. ők is a barátaim persze - talán Mike nem így gondolja és Jessica sem tart a legjobb barátjának - de tőlük már nem várom azt el hogy megértsenek. Igazából senkitől nem várom el, mert ki vagyok én nekik, hogy aggódjanak miattam?

Megráztam a fejem és miután visszafogtam az idétlen gondolotaim sokaságát elküldtem anyának az üzenetet, majd kikapcsoltam a gépet és szorosan magam köré csavartam a takarót, majd oldalamra fordulva néztem ki az ablakon.

Nem sokat láttam az tény, hisz a nagy mamutfenyő szinte a egész kilátást eltakarja, de nekem még így is volt mit néznem.

A szemem álmosan le-le csukódott és már épp zuhantam volna egy kellemesebb helyre a telefon éles csörgése hangosan betöltötte a szobát. Morgolódva keltem föl és trappoltam el az íróasztalig ahol ez az idegesítő készülék leledzett.

- Mond! - szóltam bele morogva. Talán nem éppen kedves megszólítás, de na...

- Huha...  Fogadjunk, hogy épp most keltél fel és a bal lábaddal - hallottam meg Jake hangját és biztosra vettem, hogy vigyorog.

- Valami olyasmi.. igen.

- Sajnálom, hogy nem hagytalak aludni, tényleg, de lenne egy igen csábító ajánlatom.

- És pedig?

- Holnap lenne egy kis meglepetésem itt.

- Jake, tudod hogy nem szeretem a meglepetéseket.

- De ennek tuti, hogy örülni fogsz. A nyakamat teszem rá.

- Ne legyél te olyan biztos abba.

- De-de. Szóval, holnap várunk. Ja, és rendesen pihend ki magad! - nevetett.

- Igenis! - mosolyodtam el lelkesedésén.

- Akkor várunk! Szia Bells - köszönt el.

- Szia! - tettem le a telefont és mosolyogva elindultam vissza, az ágyam felé.

Aztán azon kezdett el kattogni az agyam, hogy vajon mi lehet az a meglepetés. Életemben először nagyon kíváncsi voltam és gyermeki izgatottsággal vártam a holnapot.

A sok találgatás után viszont már tényleg nagyon fáradt voltam és megpróbáltam teljesíteni Jacob kérését, miszerint kipihenjem magam.

A blog első két díja!:)

Nagyon szépen köszönöm Lilly-nek és Daphne-nak !!!!

Szabályok

1.) Tedd ki a képet a blogodra!

2.) Köszönd meg annak, akitől kaptad a díjat!

3.) Írj le 6 dolgot magadról!

4.) Küldd tovább 5 blogírónak, linkkel együtt!

5.) Hagyj megjegyzést a blogjukon!

Rólam

1.) Néha az álmaimból szedek ki egy momentumot és írom bele a történetbe.

2.) Imádom a zenét! A nélkül nem tudom írni, ihletet ad! :D

3.) Álmaim helyszíne: Los Angeles **

4.) Kedvenc filmem: Tres metros sobre el cielo / Három méterrel a felhők fölött/ ~ ajánlom mindenkinek, aki szereti a romantikát és nem ragaszkodik a happy end-hez!

5.) És végüüül… Kedvenc idézetem: "Vidámnak lenni nem egyenlő azzal, hogy minden tökéletes. Csupán azt jelenti, hogy eldöntötted, hogy figyelmen kívül hagyod a hiányosságokat."

Akiknek küldöm:

1.) Prue

2.) Klau

3.) Vanília

4.) Bee

Sajnálom, de most hirtelen nem jut több személy az eszembe :$

Még egyszer köszönöm!:)♥