4.fejezet - A meghívás

Sziasztooook!

Végre! Alig vártam, hogy végre megírhassam nektek a fejezetet :D Nagyon örültem, hogy végre feljöhetek ide és amint láttam igen sok lemaradásom van néhány történetnél,de igyekszem pótolni.
Ami a tanulást illeti, sikerült javítanom egy picit, viszont így is korlátozva vagyok, de most már van időm a fejezetekre, viszont ami várható az az hogy nem fognak olyan gyorsan érkezni. És ezt nézzétek el nekem, kérlek!
Remélem ti is örültök, hogy itt az új fejezet még ha fele annyira is mint én, mert már az is hatalmas dolog számomra! Szóval ezennel a blog úgymond "szüneteltetése" véget ért és igyekszem frissleni :)

Jó olvasást! 

 Puszillak:

Jess ♥

- Itt is vagyok! Bocs hogy késtem, de rengeteg dolgom volt– lépett be Apa az ajtón lihegve, mivel már vagy fél órát késett. Egyenruha volt rajta: gondolom az őrsről jöhetett.

- Semmi gond – pattantam le az ágyról és a kezembe kaptam az orvosi papírokat és a kis táskát, amiben olyan dolgok voltak, amire szükségem volt a kórházi léthez.

Már nagyon mehetnékem volt és eléggé irritált ez a hely. Kora reggel elvégeztek egy vizsgálatot, hogy minden rendben van e: szerencsémre semmi gond nem volt. Kaptam fejfájás csillapítót és ámen.

A vizsgálat után legszívesebben már indultam volna haza, de Charlie rám parancsolt, hogy maradjak ott, ahol vagyok, és amint tud, jön.

- Mindened meg van? – kérdezte miután átvette tőlem a kis kék táskát. Bólintottam és boldogan mondtam „viszont nem látást” a szobának.

A folyosó tele volt emberekkel. Úgy nyüzsögtek, mint a hangyák esős időben. Leginkább idős emberek, azon belül hölgyek ültek egymás mellett egymás gondját-baját megosztva a másikkal.

Én pedig boldogan sétáltam a kijárat felé, és reméltem, hogy nem látogatom meg ezt az épületet olyan sűrűn.

Nagyot szippantottam a friss levegőből mikor kiértünk. A párás levegő felfrissített és még az sem zavart, hogy hideg van. A talaj nedves volt viszont nem volt megfagyva a víz, így nem kellett nagyon figyelnem minden egyes lépésemre.  Nem volt nagy forgalom sem: sőt, szinte senki sem volt az utcán, kivéve egy nőt, de ő is nagyon sietett.

Charlie betette a hátsó ülésre, a csomagom, majd beszállt a kocsiba, ahogyan én is és lassan elindultunk haza. Pedig száguldhattunk volna, mivel egy lélek sem volt a közelben, de persze ő a rendőrfőnök, példát kell mutatnia.

Unalmasan kémleltem a mellettünk elsuhanó épületeket, házakat. Az ablakon legurult pár esőcsepp, viszont ez is csak az aszfaltról csapódott fel.

Egész úton csendben voltunk. Mint általában, ha úgy vesszük. Charlie nem az a bájcsevegő típus, bár jelenleg ez jól is jött.

Mikor leparkoltunk a ház előtt, szinte feltéptem az ajtót. Magam sem tudom miért, de sebes léptekkel haladtam a ház felé és szinte hívogatott.

Amint beértem a nappaliba vettem az irányt.

És valóban minden a helyén volt: még nagyi régi szekrénye is, ami tudtommal ripityára tört. Hogy voltak képesek mindezt megcsinálni, úgy hogy semmi ne tűnjön fel senkinek? És a szekrény… hogy tudtak pont ugyanolyat szerezni ilyen kis idő alatt?

Ezt valahogy meg kell majd hálálnom nekik.

- Ennyire hiányzott a nappali vagy mi? – kérdezte Charlie nekidőlve az ajtófélfának.

- Nem csak, hát… jó itthon lenni – válaszoltam és halványan elmosolyodtam. Az emlékek rám törtek és szinte magam előtt láttam mindent. Viszont nem lett úrrá rajtam semmi negatív érzelem – persze azok mellett, ami már amúgy is ott volt.  – Csináljak valami kaját? – kérdeztem és elindultam a konyha felé.

- Már ettem – felelte.

- Csak nehogy azt mond, hogy főztél – néztem rá hitetlenkedő szemekkel.

- Akkor nem én lennék itt hanem a tűzoltók. Sue csinált kaját – nyitotta ki a hűtőt és kivett egy doboz sört.

- Értem – bólintottam. – Én akkor most felmegyek, ha nem gond…

- Persze, menj csak – célozta meg a Tv-ét én pedig az emeletet.

Felértem és rögtön belezuhantam az ágyamba. Úgy döntöttem lezuhanyozom, mert még mindig éreztem a kórház jellegzetes illatát, vagyis szagát.  Megfogtam az első ruhadarabot, ami a kezembe akadt és elindultam a fürdő felé.

A testem ellazult a forró vízsugár alatt és felszabadulva áztattam magam. Amikor felöltöztem a tükör elé álltam. Kíváncsi voltam vajon mi lehet a rossz bennem? Mi változott? Mi lehet az oka annak, hogy csak úgy elhagynak engem a szeretteim?

De nem találtam semmit: a hajam ugyanolyan barna és hosszú hullámokban lógott le a mellkasomra; az arcom sem lehet, sem a testem, na jó, talán egy kicsit lefogytam, de nem vészes; a szemem is megőrizte csoki barna színét, amit apáról örököltem, viszont ha jobban megnézem…

Volt inkább egy élettelen szikla, vagy egy korhadt, öreg régi fa, mint olvasztott, lágy csoki.

 Azt mondják a szem a lélek tükre. Talán ez most igaz is. A szememben nem láttam semmit. Csak nagy ürgeséget, ami valójában azt mutatja, mi van a szívemben.

Bár, ha még jobban belenézek abba a nagy űrbe, a legmélyén találok egy kis boldogságot, melegséget.  Csak, hogy azt a boldogságot elfojtja egy elpusztíthatatlan dolog: az emlékek.  

Túl kell lépnem – határoztam el, de ez a mondat rögtön semmissé lett mikor jobban felfogtam a dolgokat.

Júlia nem felejtheti el Rómeót, hisz ő volt neki a mindenség.

Ugyan, hogy is léphetnék túl és felejteném el az egészet? Az maga lenne a pokol. Ha már Őt elvették tőlem, akkor legalább az emléke maradjon meg nekem.

Viszont nem élhetek folyton így: magamba roskadva.

Élnem kell! Hisz mindenkinek jár még egy esély nem? Adnom kell egy új lehetőséget magamnak és újrakezdeni. Újraépíteni mindent, amit Ő romba döntött.

Azonban ez nem lesz könnyű dolog, azt tudom. Először magamban kell tisztáznom a dolgokat és lezárni azt a fejezetét az életemnek.

És az nem lesz gyors menet. Idő kell… Sok… Nagyon-nagyon sok.

Gondolataimba temetkezve indultam vissza a szobámba, majd az ágyra kuporodtam és magamra terítettem egy takarót. A nyitott ablak most előnyös volt, hisz a szoba nagyon meleg volt és a beáramló levegő, kissé hűtötte a kipirosodott arcom. Odakinn már a nap lemenőben volt és az égbolt narancssárgásan pompázott.

Lentről felhallatszott a Tv egyenletes moraja, bár kétlem, hogy bárki is nézi, hisz Charlie – hiába szereti a meccseket – félidő után pár perccel már jó mélyen durmol és csak a végénél ébred fel.

Korán volt mégis én hullafáradtnak éreztem magam. Bár az is befolyásolhatott, hogy nemrég bevettem egy erős gyógyszert: fejfájásra.

De nem akartam aludni! Ahhoz túl korán volt még. Holnap nem kell suliba mennem, az orvos még írt ki egy napot pihenés gyanánt, abban viszont kételkedem, hogy egész nap az ágyat fogom nyomni.

Gondoltam, hogy unaloműzésként megnézem kaptam e anyától valamilyen üzenetet. Magam elé húztam a lap topot és miután bekapcsolt kutatni kezdtem a levelek közt.

Renée Dwyer(4)      2006.április 3.        14:52                    *

Alice Cullen          2005.október 29.         17:26        Küldés sikertelen ý

Alice Cullen         2005.október 30.         05:36        Küldés sikertelen  ý

Alice Cullen        2005.november 05.     15:21         Küldés sikertelen  ý

Alice Cullen        2005.november  19.     00:05        Küldés sikertelen  ý

Alice Cullen       2005.november 21.      10:19        Küldés sikertelen ý

Alice Cullen      2005.december.8          17:13         Küldés sikertelen  ý

Alice Cullen       2005.december 15     03:45            Küldés sikertelen  ý

Alice Cullen      2005.december 24       13:21          Küldés sikertelen  ý

Alice Cullen      2006.január 02.            07:54         Küldés sikertelen ý

Alice Cullen     2006.január 03              16:01         Küldés sikertelen ý

Alice Cullen     2006.január 08               15:06        Küldés sikertelen ý

Alice Cullen    2006.január 18              23:59        Küldés sikertelen  ý

Alice Cullen    2006.január 30             01:43        Küldés sikertelen  ý

Alice Cullen     2006. február 1.           10:11      Küldés sikertelen  ý

Kínomban felnevettem. Szinte ez egész oldal tele volt az Alice-nek szánt levelekkel: amiknek a küldözgetését abbahagytam egy ideje. Mennyi idő eltelt… Már fél éve volt, hogy...

Megsemmisülve néztem a nevet, majd szép sorba megnyitottam az egyiket: elolvastam, majd töröltem. És ezt tettem a többivel. Kezdésnek megteszi…

Rossz volt: bár ezek csak mailek mégis olyan dolgok, ami hozzájuk kapcsolódik.  

Mély levegőt véve szabadultam meg tőlük véglegesen és nekiláttam az anyám által küldött négy levél elolvasásának.

A legutóbbi levelet tegnap küldte és gondolom, ha nem válaszolok, ma ír még egyet, aztán még egyet és így tovább.

Írni kezdtem a válaszom: suliról, a kórházi dologról, mivel Charlie ismét nem hallgatott. A munkahelyemről is írtam és pár sort még a barátokról, akiktől egy kicsit eltávolodtam.

Persze ez is az én hibám, hisz nem kellett volna elhidegülnöm tőlük, de próbálom helyrehozni.

Talán Angela az aki igazán megérti a helyzetem. Bár vele sem voltam valami jóba, de ő egy kedves lány és úgy gondolom, hogy nagyszerű barátnőm lenne.

A többiek.. nos ők hát.. ők is a barátaim persze - talán Mike nem így gondolja és Jessica sem tart a legjobb barátjának - de tőlük már nem várom azt el hogy megértsenek. Igazából senkitől nem várom el, mert ki vagyok én nekik, hogy aggódjanak miattam?

Megráztam a fejem és miután visszafogtam az idétlen gondolotaim sokaságát elküldtem anyának az üzenetet, majd kikapcsoltam a gépet és szorosan magam köré csavartam a takarót, majd oldalamra fordulva néztem ki az ablakon.

Nem sokat láttam az tény, hisz a nagy mamutfenyő szinte a egész kilátást eltakarja, de nekem még így is volt mit néznem.

A szemem álmosan le-le csukódott és már épp zuhantam volna egy kellemesebb helyre a telefon éles csörgése hangosan betöltötte a szobát. Morgolódva keltem föl és trappoltam el az íróasztalig ahol ez az idegesítő készülék leledzett.

- Mond! - szóltam bele morogva. Talán nem éppen kedves megszólítás, de na...

- Huha...  Fogadjunk, hogy épp most keltél fel és a bal lábaddal - hallottam meg Jake hangját és biztosra vettem, hogy vigyorog.

- Valami olyasmi.. igen.

- Sajnálom, hogy nem hagytalak aludni, tényleg, de lenne egy igen csábító ajánlatom.

- És pedig?

- Holnap lenne egy kis meglepetésem itt.

- Jake, tudod hogy nem szeretem a meglepetéseket.

- De ennek tuti, hogy örülni fogsz. A nyakamat teszem rá.

- Ne legyél te olyan biztos abba.

- De-de. Szóval, holnap várunk. Ja, és rendesen pihend ki magad! - nevetett.

- Igenis! - mosolyodtam el lelkesedésén.

- Akkor várunk! Szia Bells - köszönt el.

- Szia! - tettem le a telefont és mosolyogva elindultam vissza, az ágyam felé.

Aztán azon kezdett el kattogni az agyam, hogy vajon mi lehet az a meglepetés. Életemben először nagyon kíváncsi voltam és gyermeki izgatottsággal vártam a holnapot.

A sok találgatás után viszont már tényleg nagyon fáradt voltam és megpróbáltam teljesíteni Jacob kérését, miszerint kipihenjem magam.