Sziasztok!
Hát itt lenne 2012 első fejezete, ami remélem tetszik nektek és nem is kellett annyira sokat várni rá :) Nagyon kevés időm van fejezeteket írni, mivel közeleg a fél év... Bár nem hiszem, hogy tudok javítani, de így is sokat kell tanulnom:/ Szóval nézzétek el nekem, ha sokáig kell várni egy-egy fejezetre. DE igyekszem! :D
Jó olvasást!
Puszi♥
Jess
- Oh, ne haragudj! Nem akartalak felébreszteni – fordultam felé bocsánatkérően. De a hangomtól, elszörnyedtem: rosszabb volt, mint amire emlékeztem.
- Épp ellenkezőleg, fel kellett volna ébresztened! Mióta vagy fenn? – kérdezte miközben odaült az ágy szélére: velem szemben.
- Körülbelül 15 perce – feleltem- Jake szörnyen nézel ki- mondtam utalva arra, hogy elég ramaty az állapota. A szemei alatt sötét karikák húzódtak, jelezve, hogy nem ártana egy kis alvás. Végül is mióta van már talpon?
Erre viszont nem igazán tudtam a választ, hisz nem tudom, mennyi ideje vagyok itt, de mikor utoljára beszéltem vele, akkor már 42 órája nem aludt.
- Köszi, az őszinteséged – bólintott elismerően – De ezt nem értem, egyszer piszok jól nézek ki aztán szörnyen. Tudod a sminkkészletem néha nekem is otthon marad – húzta el a száját, komolyságot színlelve, mire én halk kuncogásba kezdek.
Hihetetlen mennyire el tudja terelni a gondolataimat és jobb kedvre derít.
Viszont a kuncogásom abbamarad, mikor valami hirtelen az oldalamba szúr. Halkan felszisszenek, de próbálom a mosolyt tartani: ne higgye azt, hogy fájdalmaim vannak. De azt hiszem, ez a mosoly nem hasonlít másra, csak egy fintorra.
- Bella, jól vagy? – kérdezte aggódva. Gyanúm beigazolódott, miszerint pocsék színész lennék - Ne szóljak a nővérnek, hogy hozzon valami fájdalomcsillapítót?
- Jake, nyugi, jól vagyok. Nem kell semmiféle fájdalomcsillapító, nem akarok aludni – feleltem, bár őszintén szólva eléggé lüktetett az oldalam, és a levegő sem nagyon akart a tüdőmbe kerülni, de próbáltam ezen változtatni és a végére, talán egy kicsit enyhült a fájdalom.
Tehát nem elég, hogy a gondolataim folyton Ő körülötte járnak, és nem tudok egy kicsit sem boldog lenni, mosolyogni – kivéve mikor Jacob mellett vagyok: amikor próbálom elfelejteni a rosszat - de úgy látszik most már a testem is fellázadt ellenem.
- Hát valahogy nem győztél meg – mondta nagyot sóhajtva, mintha az ő hibája lenne.
Bár nem tudtam, hogyan nézek ki, de éreztem, hogy nem lehet egy szívmelengető látvány. A csuklómhoz egy vékony kis cső volt ragasztva és bele sem gondoltam, hogy az hogyan is van oda behelyezve: már a gondolattól is kirázott a hideg.
- Jake? Mi történt? – kérdeztem meg azt, ami leginkább foglalkoztatott – Mi van… mi van Victoriával?
- Vége van – nézett fel rám és szinte hallottam, ahogy egy nagy szikla lehullik a szívemről. Megkönnyebbülve hanyatlott a fejem a párnák közé és halványan elmosolyodtam.
Vége van… - vízhangzott a fejemben.
Talán nem kellene örülnöm más halálának, mégis ez szinte örömhír volt számomra.
- De mégis hogyan? És mi van Charlie-val? – kérdeztem ijedten mikor eszembe jutott, az, hogy talán még idő előtt hazaért.
- Aggódtam és féltettelek, ezért úgy döntöttem, hogy visszamegyek…
- És a szerződés? – szakítottam félbe meglepve, mivel ahogy ő mondta, ott már nem védhet meg.
- Kit érdekel, ha Te bajban vagy?! – felelt úgy mintha ez magától értetődő lenne - Szóval, mikor visszamentem, sötét volt a házban és ez eléggé gyanús volt. Aztán mikor beléptem, nem tudtam gondolkozni, reflexszerűen ugrottam neki és ez az egyik oka, amiért itt vagy… - hagyta abba és bűnbánóan hajtotta le a fejét.
- Igen és ezért hálás is vagyok neked – mosolyogtam rá hálásan és az álla alá nyúltam, hogy a szemembe nézzen – Életben vagyok, szóval ne hibáztasd magad – rám nézett: láttam rajta, hogy vívódik, de aztán egy sóhaj után bólintott.
- Charlie miatt pedig ne aggódj. A fiúk mindent rendbe tettek, és ha hazaér semmi nem fog neki feltűnni.
- Miért, hol van? – kérdeztem aggódva – Ugye jól van?
- Persze, jól van. Apával segítenek Sue-nak. Tudod a temetés… - mondta, mire én bólintottam.
- Jó estét kisasszony! – nyitott be egy őszülő férfi. Rögtön felismertem: fehér köpeny. Magas volt és vékony, és bár a haja arról tanúskodott, hogy már túl van pár X-en, az arca elég fiatalos volt. Kék szeme hasonlított az olvadozó jégre és ettől borsódzott a hátam. – Én Dr.Walshe vagyok, a kezelőorvosa – mutatkozott be és elkezdte nézegetni a gépeket körülöttem. A doktor mögött egy alacsony, szemüveges nő állt és szorgosan körmölt valamit egy kék kartonra. Fekete haja kontyba volt fogva és még jobban látszott mennyire vékony. Látszott rajta, hogy már idők óta benn van a munkahelyén és legszívesebben amilyen hamar csak lehetett volna eltűnt volna innen: türelmetlenül dobolt a lábával a padlón. Viszont feketén csillogó szemei arról árulkodtak, hogy imádja a munkáját és bármennyi áldozatot hozna érte.
- Jó estét – eléggé elvesztettem az időérzékem, így bizonytalanul köszöntem – Bella Swan.
Nem felelt csak rám pillantott és bólintott egyet, majd visszafordult a gépekhez és ismét vizsgálgatni kezdte őket. Jake felhúzott szemekkel nézte, amit csinál, és tudtam mi jár a fejében: ez most gépészmérnök vagy orvos?!
Elmosolyodtam arckifejezésén, majd vártam hátha én is sorra kerülök.
- Rendben, hogy érzi magát? – fordult felém a doktor végre valahára.
- Remekül – válaszoltam mosolyogva. Leült az ágy szélére és a pupilláimat kezdte vizsgálni: erősen a szemembe világítva.
- Fáj valamije, esetleg szédülés, hányinger? – kérdezte miközben a pulzusomat számolta.
- Semmi – vágtam rá, talán kicsit gyorsan. A fejem még mindig lüktetett az való igaz, de otthon is tudok pihenni, nem kell nekem ahhoz kórház.
- Még ma éjszaka benn tartjuk, ha továbbra is ilyen stabil lesz az állapota, holnap egy ellenőrzés után akár haza is mehet – állt fel és elkezdte diktálni a nővérkének, hogy milyen gyógyszerből mennyit és hogyan adagoljon. Ez után egy köszönés után távoztak én pedig örültem, hogy nemsokára szabadulhatok.
- Charlie tud arról, hogy kórházban vagyok? – kérdeztem Jacobhoz fordulva.
- Persze, nem tudtam mit kitalálni három napra.
- Három nap?
- Igen, ez a harmadik nap, hogy itt vagy.
- Jesszus… - lepődtem meg. Elég jó alvókám van, mit ne mondjak. – Jacob, mióta nem aludtál?
- 10 perce keltem fel – mosolygott ártatlanul.
- Tudod, hogy értem.
- Hát, ami azt illeti már 3 napja. Nem tudtam aludni úgy, hogy te közben itt vagy és nem tudom, mi van veled. Megbeszéltem Sam-el, hogy vegyék át tőlem az őrséget és had legyek itt.
- Miattam nem kellett volna Jacob. Az egészségedet ne kockáztasd miattam – ráztam meg a fejem, jelezve, hogy ez elég helytelen dolog volt tőle.
- Akár az életem is - mondta pár perc után suttogva, lehajtott fejjel: azt hitte nem fogom meghallani.
Nem válaszoltam rá, hisz nem akartam most erről beszélni. Tudtam nagyon jól, hogy Jake többet érez irántam, mint puszta barátság. És azt is tudom, hogy ő addig várna rám, ameddig csak kellene. Rettenetesen hálás vagyok Jacobnak azért amit tett értem. Türelmes volt velem és kedves. Mindig ott volt mikor szükségem volt rá és, ha ő nem lett volna, akkor én már nem lennék. Sem lelkileg, sem testileg. Tartotta bennem a lelket és lassan gyógyítgatta a sebeim.
De én nem vagyok elég jó neki. Én nem vagyok már a régi, csak egy része annak. Egy összeroncsolt része.
Sokkal jobbat érdemelne nálam. Sokkal.
Jake sem gondolta át még tisztán ezt a dolgot. Hisz nem vésődött be belém. Mi van, ha engedek neki, ezzel újabb esélyt adva egy csalódásnak? Mi van, ha találkozik valakivel és puff: megtörténik. Majd ez a szerelem pedig, amit irántam érez, semmissé válik, engem pedig, mint egy rongydarabot eldob magától?
Talán Mike szavai mégis igazak?
Tényleg kegyetlen vagyok Jacobhoz. Hagyom, hogy reménykedjen és várjon rám. Tisztáznom kell vele egyszer ezt a dolgot. Azt tudtam, hogy ez nem épp a legjobb pillanat: legalább addig lesz még időm gondolkodni ezen.
És ez… nem lesz egyszerű ebben a viharban, ami a szívemben és az agyamban uralkodik.
