18. fejezet - Nem egészen így képzeltem el...

Sziasztok!

Mint ígértem itt vagyok az új résszel, ami nem kicsit késett, de olvashattátok hogy mennyire megcsappant az "ihlet-készletem". Ez mellet a magánéletemben is a feje tetejére állt. Na de nem traktállak titeket ezzel. Viszont még annyit had mondjak el, hogy millió köszönet : Dórynak, Bennek,Nócinak,Lillának és nem utolsó sorban Minie95nek, aki egy email-t írt nekem. Sokat köszönhetek nektek. Nem csak a sok tanács miatt, hanem mert tudattátok velem, hogy léteztek és olvastok.. még ha némelyikőtök "csendes megfigyelőként" is. Köszönöm!:)♥
Még egy dolog lenne, amit el szeretnék mondani. Megpróbálom keddig megírni a következő fejezetet, ugyanis én azután elutazom egy hosszú időre. Megígérem, hogy megteszek minden tőlem telhetőt az ügy érdekében és az utazásom előtt hozom a 19. fejezetet. 

Mi mást mondhatnék?

Jó olvasását!

Jess♥

Ahogy haladtam az Apám által elmondott szoba felé, meglepődtem hirtelen mennyire tele lettek a kórház folyosói: kisgyerekek szaladgáltak, színlelve semmi bajuk, és tizenévesek ültek színlelve halálos betegséget, bár ennek okát nem értem, hisz még csak két hét múlva kezdőik az iskola.

Miközben cikáztam az emberek közt és nem győztem elnézést kérni, figyeltem a szobák ajtajára felfüggesztett számokat is, nehogy eltévedjek. Nem is értem, hogy lehet egy kis városnak ekkora kórháza és egyáltalán minek is ekkora? Bár, ha jobban elnézem, mintha megkétszereződött volna a lakók száma.

Na végre! 506

Azt hittem megőszülök, mire idetalálok. Itt is elég sokan voltak, de szerencsére nem olyan sokan, mint az előbbi helységben.

Az ajtó fájdalmasan felnyikkant, amikor benyitottam a szobába. A gépek idegesítő csipogása rögtön bekúszott a fülembe, amint beléptem. Összesen három ágy volt a szobába, de csak egy volt használatban. Egyedül csak Bella volt ebben a kórteremben.

Egy kissé azért furcsállom, hogy ilyen hamar idekerült az intenzívről – na nem mintha bánnám- de alig egy hete annak, hogy itt van, sőt… De hát nem vagyok orvos, ezeket a dolgokat inkább rájuk bíznám.

Mint kísértet olyan halkan lépkedtem a padlón egyenes az ágy felé, majd ugyanilyen tempóban leültem rá.

Halvány mosoly kíséretében néztem a fehér arcot, amit pár karcolás és egy kisebb géz csúfított. Az arca nyugodt volt, piros ajkai kissé elnyíltak. Hiába nem látszanak már annyira a baleset nyomai én mégis tisztán emlékszem minden egyes karcolásra.  Még mindig okolom magam az egész miatt – bár már nem annyira, mint az elején. Tudom, hogy Bella azt mondaná, hogy ez baromság és egyáltalán nem vagyok felelős a történtek miatt,de minden alkalommal, amikor megpróbálom meggyőzni magam erről eszembe jutnak a mi lett volna ha… kérdések: Mi lett volna, ha nem csapok féltékenységi jelenetet!? Talán csak féltem, hogy elveszítem, na nem mintha nem küzdenék meg érte, de akkor valamiért nagyon elborult az agyam. Mi lett volna, ha a dühömet félre téve utána rohantam volna?

Vagy száz és száz kérdés tör utat a fejembe, de persze ezekre a kérdésekre soha nem fogok választ kapni, kivéve, ha valami csoda folytán visszarepülök a múltba, de persze ez lehetetlen. Az egyetlen biztos dolog az, hogy semmi sem így történt volna.

Talán ennek így kellett történnie… Lehet, hogy ez egy bizonyíték arra, hogy – romantikus szavakkal élve – semmi nem választhat el minket. Legyen bármi is, mi mindig visszatalálnánk egymáshoz.

- Jake, szia! – hallottam meg Reneé suttogós hangját mögülem.

- Sziasztok! – fordultam mosolyogva feléjük és annak ellenére, hogy egy centit sem mozdultam volna Bella mellől, felkeltem és átengedtem a helyem Reneé-nek, aki azonnal letelepedett lánya mellé és mosolygós arccal figyelte, simogatta. Elvégre ő még nem is látta a baleset óta, ellenben velem.

- Mit mondott az orvos? Billy csak azt mondta, hogy amint tudunk, jöjjünk be a kórházba – kérdezte Charlie, erőtlen hangon. Bármennyire is próbálta mindig magát erősnek mutatni, ez az eset eléggé megtörte.

- Én is apámtól hallottam, nem beszéltem még az orvossal. Apa azt mondta, hogy elméletileg ma már elmúlik az altató hatása és felébred. Vagyis fel kellene ébrednie – helyesbítettem, mert egyáltalán nem tudhattuk biztosra, hogy ma magához tér, csak reménykedni tudtunk.

Charlie csak bólintott egyet, majd odasétált Reneé-hez és vállaira rakta a kezét, aki ránézett majd vissza lányára úgy, ahogy Charlie is tette.

Egy kissé fölöslegesnek éreztem magam és nem akartam őket zavarni ezért csendesen kimentem a szobából.

Ahogy céltalanul sétálgattam a folyosón beleütköztem valakibe.

- Neked nem ágyban kéne lenned? – kértem számon kissé dühösen, amint megpillantottam, hogy ki is az.

- Jól vagyok, nyugi – fordult felém rögtön – Meg már annyira untam a falakat bámulni – húzta el a száját.

Tudtam, hogy próbálja magát erősnek mutatni, de féltem, hogy ez hátránnyá fog válni. Gőzöm sincs arról, hogy milyen érzés lehet mindaz, amin a nővérem keresztülmegy, de bele tudom képzelni magam Paul helyébe és borzasztó lehet ezt megélni… Viszont Rach sokkal érzékenyebb, annál amilyennek mutatja magát.

- Na és ha már itt tartunk... Te? Mért vagy itt? – érdeklődött, miközben a sok ember között cikázott, én pedig sebesen követtem.  Ekkor jutott eszembe, hogy én még nem is mondtam el neki, hogy mi történt Bellával.

- Tudom, hogy el kellett volna már mondanom, de kímélni akartalak és volt elég bajod, nem akartalak még ezzel is…

- Jake!

- Oké – sóhajtottam – Szóval Bellának volt egy balesete.

- Hogy mi? – sikkantott fel –Jake az istenért, tudod, hogy mennyire szeretem Bellát, el kellett volna mondanod.

- De nem akartalak felidegesíteni, az csak rontott volna az állapotodon.

- Igazad van. Ne haragudj, túlreagáltam – hajtotta le a fejét a hangja pedig megremegett- Ahelyett, hogy köszönetet mondanék, leordítom azt az okos fejed – kuncogott.

- Nincs mit megköszönnöd Rach.

- De van, szóval: köszönöm! – mosolygott rám, majd leült egy székre én pedig mellé – Mesélj el mindent!

Teljesítettem a kérését és mindent elmondtam neki, töviről-hegyire. Néha persze nem akartam folytatni, mert az arca elárulta mit gondol, de aztán meggyőzött szóval folytattam, míg a végére nem értem.

- Na és most? Jobban van már? – nézett rám reménykedve és újra fölpattant, majd sétálni kezdett, de most már azt hiszem, a kór teremek felé. .

- Öhm… Aha, mondhatni.

- Mi az, hogy mondhatni? Ha lehet, akkor bővebben, hisz a sógornőmről van szó – fordult felém vigyorogva, de a tekintete szomorú maradt. Rossz volt így látni a nővéremet. Ő mindig erős volt és rossz megtörve látni – Mellette kellett volna lennem… Én annyira éreztem, hogy baj lesz, de nem hallgatott rám. Mondtam, hogy maradjon ott éjszakára, nem is értem miért ment el? – nézett rám gyanakodva.

- Azt hiszem ez az én hibám –hajtottam le a fejem.

- Hogy-hogy a te hibád?

- Egy kicsit összevesztünk – vallottam színt.

- Min?

- Áhh, semmiség – közel sem volt az, de próbáltam terelni a témát, de tudtam, hogy ez hiú ábránd marad.

- Hallani akarom! – makacsolta meg magát.

- Elborult az agyam, és féltékenységi jelenetet csaptam – mondtam lesütött szemekkel, de a végét már olyan halkan, hogy nem lepődnék meg, ha nem halotta volna. Olyan voltam, mint egy kisfiú, akit az anyukája rajtakap valami csínytevés közben.

 - Jake – rázta meg a fejét rosszállóan – Én megértelek téged, nem lehet valami könnyű felfogni, hogy egy valaki után, akiért még  azzá-itt jelentőségteljesen rám nézett – is vált volna, téged szeret, de így van. Ismerem Bellát és az érzéseit is. Szeret téged, tiszta szívből és bízik benned.

- Tudom, hogy bízik bennem, már bebizonyította.

- És te?

- Én is – jelentettem ki határozottan.

- Tudod mit? Ezután ne gondolj arra, hogy Bella kit szeretett. Arra gondolj, hogy most kit szeret!

- Rach, te azt hiszem pályát tévesztettél – mosolyogtam rá.

- Nem, csak simán bölcsnek születtem – karolt át mosolyogva – Na merre is van Bells szobája?

- Nem vagy még fáradt?

- Reménykedj! Annyit aludtam, hogy szerintem egész életemben ébren maradok.

- Hát oké. Akkor gyere! – fogtam meg a kezét, majd elindultam Bella szobája felé.

  ***

- Rachel drágám, szia! – mosolyodott el Reneé, amint odaértünk. Lassan felkelt lánya mellől, majd szorosan magához ölelte a nővéremet – Istenem, hogy te mekkorát nőttél! Már kész nő vagy! – fogta meg a kezét és körbeforgatta. Én addig odasétáltam Charlie-hoz, aki mosolyogva figyelte a lányokat.

 - Hát, igen, azóta már eltelt pár év! – nevetett Rach is.

- Ilyenkor jövök rá, hogy milyen idős vagyok valójában – fordult felénk Reneé fintorogva, majd 

elmosolyodott.

- Szia, Charlie! – mosolygott kedvesen Rach, majd odasétált az ágy mellé – Szegénykém – sóhajtott, amikor megpillantotta Bellát. A többiek csak bánatos mosolyt ejtettek amikor Rach rájuk pillantott.

- Szerencsére már jobban van! – lelkesedett Reneé, miközben Charlie átkarolta a vállát. Ahhoz képest, hogy már évek óta elváltak, nagyon jó a kapcsolatuk és ez jó – Az orvosok azt mondják, bármelyik pillanatban felébredhet – mosolygott bizakodva, de a szemében ott volt a kétely és a bizonytalanság.

Ezután beszélgetni kezdtek, az elmúlt évekről. Leginkább Reneé kérdezte Rach-t, hogy hol volt, mi történt vele, milyen egyetemet végzett és a többi. Eközben Charlie elment, hogy hozzon Reneé-nek és magának egy kávét, mert már alig állt a lábán.

Hagytam a lányokat beszélgetni és csendesen leültem Bella mellé.

Eszméletlen, hogy milyen kis idő alatt mennyi minden történhet. Az egyik pillanatban még boldogan öleled magadhoz egy meglepetés bulin, a másikban pedig már a kórházban ülsz és a várakozás már majd megöl.

Egy kis idő múlva hirtelen mintha hideg keze megrándult volna a kezem közt. Vagy talán képzelődtem? Nem, biztos vagyok benne, hogy megmozdult. Az arca nyugodt volt, de szempillái megremegtek…

- Reneé, Charlie – néztem feléjük egy pillanatra. Ebből is értették és rögtön az ágyhoz siettek – Azt hiszem, ébredezik.

Ajkaim mosolyra húzódtak és szívem kétszerezése gyorsult az izgalomtól. Éreztem, hogy Rachel a vállamra teszi a kezét, majd magam előtt láttam bíztató mosolyát. Bella összeráncolta a szemöldökét, majd aprókat pislogva kinyitotta a szemét.

- Hol vagyok? – nyöszörögte halkan és rekedt hangon.

- Egy kórházban, kincsem – felelt Reneé örömkönnyeit nyelve. Bella nem felelt, de pillantása Reneé-n maradt. Elég… furcsa volt.

- Ön… - kezdett bele és nekem már ennél az egy szónál bennrekedt a levegő a tüdőmben – ön az egy nővér? 

Vélemény? Jó. vagy rossz... Jöhet!:) 

Hírek!

Sziasztok!

Mint láthatjátok megújult külsővel újra jelentkezem. Nos nem ilyenre terveztem eredetileg, de remélem azért nem vészes és nem csalódtatok nagyot!:) Észrevehettétek, hogy új oldallal is bővül a blog: "Music♥" címen. E mellet a "Szereplők" modul is újult, szóval ha van időtök és kedvetek, akkor nézelődjetek!:)

A következő fejezet még ma felkerül, ha minden jól megy, de ha mégsem, akkor holnap, azaz pénteken délután már olvashatjátok! És nem győzőm már mondogatni: Sajnálom!:$

Az új design-ről pedig várom a visszajelzéseket!:) 

Hogy tetszik?

Kiegészítő fejezet: I lost you...

Sziasztok!

Ezt a fejezetet már réges-rég megírtam annak ellenére, hogy a szavazás még le sem zárult. Szóval semmi késés nélkül tudtam nektek hozni:) 

Remélem tetszeni fog :)

Jess♥

~egy parányi,apró testben néha nagyobb szív lakozik, mint bármelyik emberben. Ő soha nem színlel, soha nem csap be, csak őszintén szeret és minden mozdulatával, pillantásával kimutatja, hogy elfogad, s rajong értem...

Senkinek nem kívánom azt az érzést, amit én akkor átéltem… még a legfőbb ellenségemnek se. Sokat olvastam ezekről a dolgokról és még csak meg sem fordult a fejemben, hogy akár velem is megtörténhet és a legváratlanabb pillanatban.

Az életem maga volt a tökély, mindenem meg volt, amire vágytam az életben.

Mikor a lázadó életemet éltem messze nem ez volt az elképzelés. Mindenemet a karrieremnek akartam áldozni, de aztán jött egy fiú, aki mindent felborított maga után és keresztbehúzta a számításaimat. A terveimmel együtt engem is megváltoztatott, így jobban hasonlítottam a nővéremre, mint saját magamra. Az a srác miatt kerültem padlóra és ő világosított rá arra, hogy semmire nem vagyok jó…

Igaza volt.

Ezután úgy gázoltam át mások érzésein, mint egy hurrikán, nem foglalkozva azzal, hogy ezekkel a tettekkel mély nyomokat hagyok bennük.

Az életem ismét fordulatot vett, mikor megismerkedtem Paul-al. Nem voltam valami kedves, mégis mellettem volt, bár néha ő is kitört és a fejemhez csapott pár dolgot, de amikor ilyen történt mindig igaza volt, amit a büszkeségem nem igazán engedett beismerni. Akkor még nem tudtam miért van velem és mért támogat. 

Miután minden világossá vált először megijedtem, de azután sok időt töltöttem vele és kezdtem beleszeretni. Megváltoztatott és teljes mértékben visszaadta a régi önmagam. Nem számított más véleménye, csak az, hogy ő tökéletesnek látott.

Minden vele egyes töltött pillanat maga volt a Mennyország.

…

-  Boldog vagy? – hallottam meg mély hangját, miközben a mellkasán feküdtem.

- Igen – feleletem őszintén és a szemébe néztem.

- Mennyire?

- Mint ide Alaszka– mosolyogtam.

- Hát én jobban – kezdte el ismét kémlelni a csillagokat.

- Mennyire?

- Mint ide Párizs – kuncogott.

- Mint ide a felhők – vetettem oda rögtön és diadalittasan ültem föl, visszanézve rá. Ő csak megrázta a fejét és féloldalasan elmosolyodott, majd átkarolt és beszélni kezdett.

- *A felhők fölött három méterrel – lehelt egy csókot a vállamra én pedig felé fordítottam a fejem, majd összeérintettem az ajkunkat.

…

Talán másnak az a mondat csak egy egyszerű mondat, de nekem egy életre az emlékezetembe vésődött.

Nem érzékeltem semmit sem magam körül. Tudtam, hogy ébren vagyok, a testem ott feküdt az ágyon, de a lelkem a múlt eseményei közt barangolt.

…

- Rachel megijesztesz! Valami baj van? – ölelte át derekam és magához húzott.

- Épp ellenkezőleg- vigyorogtam.

- És megosztanád velem is ezt a nagy hírt?

- Feltétlenül.

- És? – nézett rám kíváncsian, mikor még pár perc után is csak bambán vigyorogtam rá.

- Szóval… Az a helyzet.. hogy.. nem tudom, mennyire fogsz neki örülni… remélem annyira, mint én és hát…   

- Kiböknéd végre?

- Terhes vagyok – váltam komollyá, mert hiába is győzött meg Bella arról, hogy örülni fog neki, egy kicsit azért tartottam az ellenkezőjéről. Azt hiszem gyanúm beigazolódott, mikor az arca ugyanolyan komollyá vált, mint az enyém – Tudtam, hogy nem örülsz majd neki… - bújtam ki öleléséből, majd távolabb mentem.

- Mi? Nem én csak.. megdöbbentem.. hogy is ne örülnék Rach? – kapott fel, majd megpörgetett a levegőben én pedig kuncogva megcsókoltam.

- Annyira örülök.. én azt hittem, hogy majd… elhagysz emiatt – vallottam be szégyenkezve.

- Hogy juthatott eszedbe ilyesmi? Tudod, hogy mennyire fontos vagy nekem – mosolygott majd megcsókolt.

- Mi van, ha rossz anya leszek? – jutott eszembe hirtelen.

- Te? Megígérem, hogy a világ legjobb és legszexibb anyukája leszel – kacsintott, majd szenvedélyesen megcsókolt.

…

Abban a pillanatban hallottam, hogy valaki bejött. Paul volt az, és így egy kissé megnyugodtam, hogy itt van velem. A kórterem elég unalmas volt, hiába a kedvenc színem a domináns.

Paul nem szólt egy szót sem, csak csendben leült mellém és megfogta hideg kezem. Nem voltam képes a szemébe nézni, így az ellenkező irányba fordítottam a fejem és egy pontot kezdtem vizslatni a falon.

- Hazudtál – szóltam meg végül, sok-sok hallgatás után és a szemébe néztem. A hangom közömbös volt és nem mutatott semmilyen érzelmet azok közül, ami most a szívemben éreztem.

- Tessék? – nézett rám értetlen tekintettel.

- Hazudtál – ismételtem meg nyugodtan.

- Miben? – ahogy belenéztem azokba a fekete szemekbe, rögtön összeszorult a torkom és könnyes tekintettel másfelé néztem, miközben válaszoltam.

- Nem leszek a világ legjobb édesanyja… - mosolyodtam el keserűen és, míg az egyik kezem szerelmem kezében volt, addig a másikat a hasamra helyeztem.

- Kicsim! – ült közvetlen mellém és végigsimított az arcomon – Megígértem, emlékszel!

- Már az első próbán megbuktam – gördült le az első könnycsepp – Még erre sem voltam képes…

- Ez nem igaz, Rach!

- Minden az én hibám…

- Nem, nem a te hibád! – ölelt meg szorosan – Ne hibáztasd magad! Megígértem, hogy a világ legjobb anyukája leszel és betartom az ígéretem érted?

- Késő, Paul!

- Nem, nincs késő!– rázta meg hevesen a fejét, de mintha csak magát győzködte volna. Erre már nem válaszoltam, csak még hevesebb sírásba kezdtem és úgy kapaszkodtam belé mintha az életem múlna rajta... Ami talán igaz is – Minden rendben jön – mondta halkan.

- Megtennél nekem valamit?  - kérdeztem egy kis idővel később.

- Persze!

- Az ágyon hagytam egy kis dobozt, behoznád?

- Sietek! – lehelt egy csókot a homlokomra, majd sietősen távozott.

Sosem fogom elfelejteni a picit, de talán Paul-al sikerül túllépni és együtt megoldunk mindent.

A fájdalom soha nem múlik el teljesen. Az ember valahogy kezeli, él tovább, de a fájdalom mindig ott van, még ha halványan is…

Paul hamar visszatért és sejtettem, hogy milyen arca lesz. Tudtam, hogy megnézni, hogy mi van a dobozban.

- Köszönöm – adta át, majd rögtön kivettem a két kis cipellőt, ami Bellával vettünk… nemrég – Ugye milyen aranyos? – vettem ki és mosolyogva mutattam Paul-nak.

- Rachel… - nézett rám furcsán, és gondoltam mi járhat az eszében.

- Nem fogok megörülni, nyugodj meg… - ráztam meg a fejem- Akkor őrülnék meg, ha magamba fojtanák mindent.

- Én csak nem szeretném, hogy kínozd magad ezzel!

-  Nem kínzom, tényleg. Ez egy kis emlék, csak ez van... semmi más – néztem a kis cipőt és éreztem, hogy a szívem szó szerint fájni kezd. Paul leült mellém és átölelt, én pedig szorosan hozzásimultam.

- Sajnálom, Paul – suttogtam és a sós cseppek kiszabadultak ismét.

Nem válaszolt, csak ringatni kezdett, miközben egy dalt dúdolt. Éreztem, hogy a szemem lecsukódni készült, de a könnyek még mindig folytak. A kezem erősen szorította az apró ruhadarabot, majd hiába tiltakoztam, a szemem szép lassan lecsukódott és a sírás is abbamaradt, de még egy valamit érzékeltem a külvilágból.

- Szeretlek! – egy apró szó volt, nekem mégis hatalmas dolgot jelentett.  A mindenséget.

*Idézés: Tres metros sobre el cielo

Hogy tetszett? :$ :)