18. fejezet - Nem egészen így képzeltem el...

Sziasztok!

Mint ígértem itt vagyok az új résszel, ami nem kicsit késett, de olvashattátok hogy mennyire megcsappant az "ihlet-készletem". Ez mellet a magánéletemben is a feje tetejére állt. Na de nem traktállak titeket ezzel. Viszont még annyit had mondjak el, hogy millió köszönet : Dórynak, Bennek,Nócinak,Lillának és nem utolsó sorban Minie95nek, aki egy email-t írt nekem. Sokat köszönhetek nektek. Nem csak a sok tanács miatt, hanem mert tudattátok velem, hogy léteztek és olvastok.. még ha némelyikőtök "csendes megfigyelőként" is. Köszönöm!:)♥
Még egy dolog lenne, amit el szeretnék mondani. Megpróbálom keddig megírni a következő fejezetet, ugyanis én azután elutazom egy hosszú időre. Megígérem, hogy megteszek minden tőlem telhetőt az ügy érdekében és az utazásom előtt hozom a 19. fejezetet. 

Mi mást mondhatnék?

Jó olvasását!

Jess♥

Ahogy haladtam az Apám által elmondott szoba felé, meglepődtem hirtelen mennyire tele lettek a kórház folyosói: kisgyerekek szaladgáltak, színlelve semmi bajuk, és tizenévesek ültek színlelve halálos betegséget, bár ennek okát nem értem, hisz még csak két hét múlva kezdőik az iskola.

Miközben cikáztam az emberek közt és nem győztem elnézést kérni, figyeltem a szobák ajtajára felfüggesztett számokat is, nehogy eltévedjek. Nem is értem, hogy lehet egy kis városnak ekkora kórháza és egyáltalán minek is ekkora? Bár, ha jobban elnézem, mintha megkétszereződött volna a lakók száma.

Na végre! 506

Azt hittem megőszülök, mire idetalálok. Itt is elég sokan voltak, de szerencsére nem olyan sokan, mint az előbbi helységben.

Az ajtó fájdalmasan felnyikkant, amikor benyitottam a szobába. A gépek idegesítő csipogása rögtön bekúszott a fülembe, amint beléptem. Összesen három ágy volt a szobába, de csak egy volt használatban. Egyedül csak Bella volt ebben a kórteremben.

Egy kissé azért furcsállom, hogy ilyen hamar idekerült az intenzívről – na nem mintha bánnám- de alig egy hete annak, hogy itt van, sőt… De hát nem vagyok orvos, ezeket a dolgokat inkább rájuk bíznám.

Mint kísértet olyan halkan lépkedtem a padlón egyenes az ágy felé, majd ugyanilyen tempóban leültem rá.

Halvány mosoly kíséretében néztem a fehér arcot, amit pár karcolás és egy kisebb géz csúfított. Az arca nyugodt volt, piros ajkai kissé elnyíltak. Hiába nem látszanak már annyira a baleset nyomai én mégis tisztán emlékszem minden egyes karcolásra.  Még mindig okolom magam az egész miatt – bár már nem annyira, mint az elején. Tudom, hogy Bella azt mondaná, hogy ez baromság és egyáltalán nem vagyok felelős a történtek miatt,de minden alkalommal, amikor megpróbálom meggyőzni magam erről eszembe jutnak a mi lett volna ha… kérdések: Mi lett volna, ha nem csapok féltékenységi jelenetet!? Talán csak féltem, hogy elveszítem, na nem mintha nem küzdenék meg érte, de akkor valamiért nagyon elborult az agyam. Mi lett volna, ha a dühömet félre téve utána rohantam volna?

Vagy száz és száz kérdés tör utat a fejembe, de persze ezekre a kérdésekre soha nem fogok választ kapni, kivéve, ha valami csoda folytán visszarepülök a múltba, de persze ez lehetetlen. Az egyetlen biztos dolog az, hogy semmi sem így történt volna.

Talán ennek így kellett történnie… Lehet, hogy ez egy bizonyíték arra, hogy – romantikus szavakkal élve – semmi nem választhat el minket. Legyen bármi is, mi mindig visszatalálnánk egymáshoz.

- Jake, szia! – hallottam meg Reneé suttogós hangját mögülem.

- Sziasztok! – fordultam mosolyogva feléjük és annak ellenére, hogy egy centit sem mozdultam volna Bella mellől, felkeltem és átengedtem a helyem Reneé-nek, aki azonnal letelepedett lánya mellé és mosolygós arccal figyelte, simogatta. Elvégre ő még nem is látta a baleset óta, ellenben velem.

- Mit mondott az orvos? Billy csak azt mondta, hogy amint tudunk, jöjjünk be a kórházba – kérdezte Charlie, erőtlen hangon. Bármennyire is próbálta mindig magát erősnek mutatni, ez az eset eléggé megtörte.

- Én is apámtól hallottam, nem beszéltem még az orvossal. Apa azt mondta, hogy elméletileg ma már elmúlik az altató hatása és felébred. Vagyis fel kellene ébrednie – helyesbítettem, mert egyáltalán nem tudhattuk biztosra, hogy ma magához tér, csak reménykedni tudtunk.

Charlie csak bólintott egyet, majd odasétált Reneé-hez és vállaira rakta a kezét, aki ránézett majd vissza lányára úgy, ahogy Charlie is tette.

Egy kissé fölöslegesnek éreztem magam és nem akartam őket zavarni ezért csendesen kimentem a szobából.

Ahogy céltalanul sétálgattam a folyosón beleütköztem valakibe.

- Neked nem ágyban kéne lenned? – kértem számon kissé dühösen, amint megpillantottam, hogy ki is az.

- Jól vagyok, nyugi – fordult felém rögtön – Meg már annyira untam a falakat bámulni – húzta el a száját.

Tudtam, hogy próbálja magát erősnek mutatni, de féltem, hogy ez hátránnyá fog válni. Gőzöm sincs arról, hogy milyen érzés lehet mindaz, amin a nővérem keresztülmegy, de bele tudom képzelni magam Paul helyébe és borzasztó lehet ezt megélni… Viszont Rach sokkal érzékenyebb, annál amilyennek mutatja magát.

- Na és ha már itt tartunk... Te? Mért vagy itt? – érdeklődött, miközben a sok ember között cikázott, én pedig sebesen követtem.  Ekkor jutott eszembe, hogy én még nem is mondtam el neki, hogy mi történt Bellával.

- Tudom, hogy el kellett volna már mondanom, de kímélni akartalak és volt elég bajod, nem akartalak még ezzel is…

- Jake!

- Oké – sóhajtottam – Szóval Bellának volt egy balesete.

- Hogy mi? – sikkantott fel –Jake az istenért, tudod, hogy mennyire szeretem Bellát, el kellett volna mondanod.

- De nem akartalak felidegesíteni, az csak rontott volna az állapotodon.

- Igazad van. Ne haragudj, túlreagáltam – hajtotta le a fejét a hangja pedig megremegett- Ahelyett, hogy köszönetet mondanék, leordítom azt az okos fejed – kuncogott.

- Nincs mit megköszönnöd Rach.

- De van, szóval: köszönöm! – mosolygott rám, majd leült egy székre én pedig mellé – Mesélj el mindent!

Teljesítettem a kérését és mindent elmondtam neki, töviről-hegyire. Néha persze nem akartam folytatni, mert az arca elárulta mit gondol, de aztán meggyőzött szóval folytattam, míg a végére nem értem.

- Na és most? Jobban van már? – nézett rám reménykedve és újra fölpattant, majd sétálni kezdett, de most már azt hiszem, a kór teremek felé. .

- Öhm… Aha, mondhatni.

- Mi az, hogy mondhatni? Ha lehet, akkor bővebben, hisz a sógornőmről van szó – fordult felém vigyorogva, de a tekintete szomorú maradt. Rossz volt így látni a nővéremet. Ő mindig erős volt és rossz megtörve látni – Mellette kellett volna lennem… Én annyira éreztem, hogy baj lesz, de nem hallgatott rám. Mondtam, hogy maradjon ott éjszakára, nem is értem miért ment el? – nézett rám gyanakodva.

- Azt hiszem ez az én hibám –hajtottam le a fejem.

- Hogy-hogy a te hibád?

- Egy kicsit összevesztünk – vallottam színt.

- Min?

- Áhh, semmiség – közel sem volt az, de próbáltam terelni a témát, de tudtam, hogy ez hiú ábránd marad.

- Hallani akarom! – makacsolta meg magát.

- Elborult az agyam, és féltékenységi jelenetet csaptam – mondtam lesütött szemekkel, de a végét már olyan halkan, hogy nem lepődnék meg, ha nem halotta volna. Olyan voltam, mint egy kisfiú, akit az anyukája rajtakap valami csínytevés közben.

 - Jake – rázta meg a fejét rosszállóan – Én megértelek téged, nem lehet valami könnyű felfogni, hogy egy valaki után, akiért még  azzá-itt jelentőségteljesen rám nézett – is vált volna, téged szeret, de így van. Ismerem Bellát és az érzéseit is. Szeret téged, tiszta szívből és bízik benned.

- Tudom, hogy bízik bennem, már bebizonyította.

- És te?

- Én is – jelentettem ki határozottan.

- Tudod mit? Ezután ne gondolj arra, hogy Bella kit szeretett. Arra gondolj, hogy most kit szeret!

- Rach, te azt hiszem pályát tévesztettél – mosolyogtam rá.

- Nem, csak simán bölcsnek születtem – karolt át mosolyogva – Na merre is van Bells szobája?

- Nem vagy még fáradt?

- Reménykedj! Annyit aludtam, hogy szerintem egész életemben ébren maradok.

- Hát oké. Akkor gyere! – fogtam meg a kezét, majd elindultam Bella szobája felé.

  ***

- Rachel drágám, szia! – mosolyodott el Reneé, amint odaértünk. Lassan felkelt lánya mellől, majd szorosan magához ölelte a nővéremet – Istenem, hogy te mekkorát nőttél! Már kész nő vagy! – fogta meg a kezét és körbeforgatta. Én addig odasétáltam Charlie-hoz, aki mosolyogva figyelte a lányokat.

 - Hát, igen, azóta már eltelt pár év! – nevetett Rach is.

- Ilyenkor jövök rá, hogy milyen idős vagyok valójában – fordult felénk Reneé fintorogva, majd 

elmosolyodott.

- Szia, Charlie! – mosolygott kedvesen Rach, majd odasétált az ágy mellé – Szegénykém – sóhajtott, amikor megpillantotta Bellát. A többiek csak bánatos mosolyt ejtettek amikor Rach rájuk pillantott.

- Szerencsére már jobban van! – lelkesedett Reneé, miközben Charlie átkarolta a vállát. Ahhoz képest, hogy már évek óta elváltak, nagyon jó a kapcsolatuk és ez jó – Az orvosok azt mondják, bármelyik pillanatban felébredhet – mosolygott bizakodva, de a szemében ott volt a kétely és a bizonytalanság.

Ezután beszélgetni kezdtek, az elmúlt évekről. Leginkább Reneé kérdezte Rach-t, hogy hol volt, mi történt vele, milyen egyetemet végzett és a többi. Eközben Charlie elment, hogy hozzon Reneé-nek és magának egy kávét, mert már alig állt a lábán.

Hagytam a lányokat beszélgetni és csendesen leültem Bella mellé.

Eszméletlen, hogy milyen kis idő alatt mennyi minden történhet. Az egyik pillanatban még boldogan öleled magadhoz egy meglepetés bulin, a másikban pedig már a kórházban ülsz és a várakozás már majd megöl.

Egy kis idő múlva hirtelen mintha hideg keze megrándult volna a kezem közt. Vagy talán képzelődtem? Nem, biztos vagyok benne, hogy megmozdult. Az arca nyugodt volt, de szempillái megremegtek…

- Reneé, Charlie – néztem feléjük egy pillanatra. Ebből is értették és rögtön az ágyhoz siettek – Azt hiszem, ébredezik.

Ajkaim mosolyra húzódtak és szívem kétszerezése gyorsult az izgalomtól. Éreztem, hogy Rachel a vállamra teszi a kezét, majd magam előtt láttam bíztató mosolyát. Bella összeráncolta a szemöldökét, majd aprókat pislogva kinyitotta a szemét.

- Hol vagyok? – nyöszörögte halkan és rekedt hangon.

- Egy kórházban, kincsem – felelt Reneé örömkönnyeit nyelve. Bella nem felelt, de pillantása Reneé-n maradt. Elég… furcsa volt.

- Ön… - kezdett bele és nekem már ennél az egy szónál bennrekedt a levegő a tüdőmben – ön az egy nővér? 

Vélemény? Jó. vagy rossz... Jöhet!:)