Sziasztok!
Igen, péntek van, de úgy gondoltam, most rakom fel a folytatást. Ennek oka az, hogy történt valami, ami miatt holnap már se kedvem, se erőm nem lesz arra, hogy felrakjam nektek és nem szerettem volna, hogy az én kedvem miatt ne tudjátok elolvasni a 8.fejezetet. : )
Megígértem az egyik kedves kommentelőmnek, hogy most megmagyarázom hogyan is valósulhatott meg az az álom az előző részben. A válasz lehetne akár a csoda is, viszont én sokkal ésszerűbb dologra gondoltam. Mégpedig... Cullenék-nek vannak jó barátjaik, akik szintúgy vámpírok.. az egyiknek van egy képessége ( álmok előidézése,befolyásolása) Ilyen "egyszerű". És nem Edward-ék voltak Bella szobájában, hanem ő.. vagyis a lelke volt a réten. Remélem nagyjából most már érthető és megfelelő választ adtam : )
Ennyi lenne az én hegyi beszédem :D
Jó olvasást!
Puszil Titeket
Jess ♥
~Ne várj mesébe illő csodákra, helyette inkább
vedd észre azt, ami az orrod előtt van! A boldogság benned van, az
igazi csodák pedig körülötted...
Fogalmam sem volt arról, hogy mi történt. Életem egyik legszebb álmát éltem át, ami talán nem is álom volt. Vagyis egy megvalósult álom, aminek bizonyítékát a kezemben szorongatom. Ez a kis ékszer biztosít arról, hogy „valós” volt, tényleg ott voltak és nem csak a képzeletem játszik velem.
Érinthettem őket, ölelhettem őket. Még ha nem is voltak ott mindannyian…
Tudtam, hogy ez az álom újra felszakította a sebeim, de nem érdekelt, mert újra ott volt mellettem. Viszont azt is tudtam, hogy ez soha többé nem fog megtörténni, ahogyan ő is mondta… és ez még jobban fájt. Dühösnek kellene lennem, amiért lerombolt mindent, amit eddig felépítettem annak érdekében, hogy tovább tudjak lépni. De képtelen voltam rá haragudni…
A könnyeim úgy folytak végig arcomon, mint a csapból a víz. Próbáltam letörölgetni őket, hogy alaposabban megnézhessem azt, ami mostantól még az életemnél is fontosabb emlékem lesz.
Hiába törölgettem egymás után már sokadszorra, minden mozdulat után újra összefolytak előttem a dolgok.
Aztán végre sikerült szárazna törölnöm szemeim és könnyeimet maradásra bírni. A kezemben a kis medál gyönyörűen tündökölt.
Hideg, kemény és, ha Napfény érinti, csillog – emlékeztem vissza szavaira - Azért adom, hogy legyen valami amiről, majd eszedbe jutok.
Tehát most már nem akarja, hogy elfeledjem… Aminek amúgy sem lett volna esélye, valljuk be. Keserű mosollyal az ajkaimon vizsgálgattam a kis szív alakú gyémántot és hiába is akartam, nem tudtam parancsolni könnyeimnek, amik most a medálra csöpögtek.
Gyorsan felpattantam a hideg csempéről és az ékszert letettem a mosdó szélére, viszont egy pillanatra sem vettem le róla a szemem.
Próbáltam lenyugtatni magam – ismét. A levegő szakadozva áramlott be a tüdőmbe és éreztem, hogy a gombóc a torkomon lassan kezd eltűnni. Megköszörültem a torkom, majd a hideg vízzel lemostam az arcom, és elkezdtem készülődni, mivel eszembe jutott, hogy ma már suli van, és ha nem akarok elkésni akkor ideje lenne.
Mikor kész lettem, újra kezembe vettem az ékszert és elindultam a szobámba.
Hosszú kutatás után megtaláltam a legmegfelelőbb láncot, amire ráfűztem a medált, majd óvatosan a csuklómra raktam.
Unottan ültem be a furgonomba, majd lassan indultam el a suliba. A szemem nem bírt elszakadni a gyémánttól, de azért szerencsére nem történt semmiféle balesetem és sikeresen beparkoltam az iskola viszonylag kicsi parkolójába.
Egy pillantást vetettem magamra a visszapillantón keresztül, majd miután nyugtáztam, hogy nem annyira feltűnően vörösek a szemeim elindultam az első órámra, ami a történelem lesz.
Mire beértem, szinte már mindenki ott volt. Leültem a szokásos helyemre – az ablak mellé – és automatikusan készítettem elő a könyveimet.
- Szia, Bella! – fordult hátra Angela, kedvesen mosolyogva. Na igen, ő volt az egyetlen aki talán megértett és továbbra is ugyanúgy barátságos maradt velem.
- Hello! – viszonoztam a köszönést.
- Valami baj történt, ami miatt nem jöttél suliba? – kérdezte tapintatosan.
- Hát igazából… nem történt semmi baj csak… tudod az ügyetlenségem – mosolyogtam rá zavartan: nem hazudok valami jól.
- Áhh, értem – mosolygott.
- Mellesleg köszönöm, hogy elküldtem nekem az anyagot!
- Igazán nincs mit, szívesen!
Ezek után nem igazán beszélten Angela-val és igazából senki mással. Az óráim a szokásos lassú tempóban teltek el, ami persze az ebédidőre is vonatkozott. Hiába voltam a többiekkel egy asztalnál, olyan volt mintha egyedül lettem volna. Miközben rágcsáltam egy almát, addig a többiek vidáman beszélgettek, nevetgéltek, de én csak egyenletes morajt hallottam és merev tekintettel néztem magam elé. Persze, ha kérdeztek vagy szólítottak, feleltem, de ezeken kívül nem igazán beszéltem velük. Ami miatt persze el is távolodtak tőlem: kivéve Angela és talán Eric.
- Hű Bella, ezt kitől kaptad? – szakított ki Jess hangja a gondolatiból.
Nem értettem mire céloz, ezért követtem csillogó tekintetét, ami egyenesen a csuklómra tévedt. Erre a kérdésre nem számítottam…
Mit is mondhatnék? Azt nem, hogy Edwardról kaptam, mert ez akkor újabb kérdéseket szülne, és ezt pedig nem akarom.
Az agyam minden szeglete kereste a megfelelő választ, ami csak nem akart előbújni, de aztán próbáltam valami kinyögni.
- Egy olyan valakitől… aki közel áll a szívemhez – feleltem úgy, hogy abból ne jöjjenek rá. Végül is nem hazudtam.
- Oh, szóval pasi van a dologban… - hagyta lógva a mondatot Jessica. Angela szeme megvillant, ahogy Jessica-ra nézett, de aztán próbálta rendezni vonásait. Tudom, hogy Angela mire gondolhatott, és jól esik, hogy ennyire törődik az érzéseimmel. Persze ez nem mindenkire vonatkozik…
- Öhm… miért is? – kérdeztem, kerülve a válaszadást.
- Mert ez egyszerűen gyönyörű és nem semmi alak lehet, ha gyémántokkal udvarol – nézte miközben a medált méregette. Próbáltam a fölsőm lentebb húzni, de az ékszer mindig kisúszott alóla - Legalábbis, ha nekem adta volna az illető biztos odalennék érte, legyen az bármilyen – nevetett fel bólogatva.
- Szóval ilyen könnyűvérű vagy? – szólalt meg Mike most először. Jessica rögtön magyarázkodásba kezdett – ökögve-makogva – és én pedig hálát adtam, amiért elterelődött rólam és az ékszerről a téma. Nem hittem volna, hogy ennyire felkelti a figyelmét akárkinek is, hisz más számára ez csak egy karkötő…
Szerencsére Jessica a nap további részében nem faggatózott, szóval mondhatni zökkenőmentesen telt el a napom, ahogyan a többi is ezek után.
Minden második nap délutánonként az időmet a sportboltban töltöttem, amit persze nem bántam.
Az idő rohamos telt és alig vettem észre, hogy lassacskán tényleg kezdek újra önmagam lenni. Választottam két lehetőség közül: boldog akarok-e lenni vagy életem végéig magamba roskadva létezni?
Persze az emlékek mindig is ott lesznek bennem, de meg kell tanulnom velük együtt élni.
Az álom óta újra felépítettem azt, amit az lerombolt. Sőt talán még egy kicsit jobban érzem magam. És ezért lelkiismeret furdalásom van. Tudom, tudom, azt mondta, hogy próbáljak túllépni rajta és ez nagyjából már sikerült. Csakhogy most valamiért úgy érzem, mintha… áruló lennék. Talán azért érzek így, mert valahol mélyen még mindig reménykedem abban, hogy visszatér. Hát ezt is el kell felejtenem.
Vidám voltam ma először.
A telefon csörgése szakított ki gondolataimból. Leszaladtam a konyhába, majd sietve felvettem.
- Igen, Swan lakás – mondtam el a már megszokott monológot.
- Bella te vagy? Hál’ Istennek, amiért elértelek, már rengetegszer hívtalak – hallottam meg Rachel ideges hangját a vonal túlsó végéről. Hogy rengetegszer? De hisz most csörgött először nem? Vagy ennyire elgondolkoztam volna.
- Öhm… sajnálom, nem vettem észre – vallottam meg.
- Rendben semmi gond.
- Rachel valami baj van? – kérdeztem mikor észrevettem, hogy remeg a hangja az idegességtől… Vagy nem tudom mi okozhatta ezt az izgatottságot.
- Nem semmi baj.. igazából nem tudom mi a helyzet.. vagyis ilyen fele-fele arányban.. oké csak sejtem.. nagyjából.
- Ugye tudod, hogy ebből nem sok mindent értek?
- Át tudnál jönni?
- Hát, ami azt illet… tudod, holnap van az érettségi– mondtam, de legszívesebben azonnal ott lettem volna, mert tényleg komolynak tűnik, habár gőzöm sincs miről lehet szó. Hallottam a csalódott sóhajt és ez nekem is meglágyította a szívem. Na és mi van, ha kialvatlan szemekkel, kómásan állítok be?! Az anyagot tudom, szóval…
- Mindjárt ott leszek – vágtam rá.
- Tényleg? – lelkesedett fel.
- Aha.
- Imádlak! Várlak! – letettem a telefont és gyorsan összeszedtem a cuccomat, majd indultam is. Fogalmam sem volt arról, hogy vajon mi is lehet az a dolog, ami ennyire fontos és amiért Rachel ennyire… milyen is? Összezavarodott. Igen, talán ez a legmegfelelőbb szó.
Hamar odaértem. Talán még gyorsabban, ami igen meglepő a kocsim teljesítőképességéhez viszonyítva. Kipattantam a kocsiból és elindultam egyenesen a ház felé.
Elég szeles volt odakinn az idő, de egy pár kinn sétált a parton, kézen fogva. Egy pillanatra megtorpantam mikor megláttam őket, majd mély levegőt véve elszakítottam a tekintettem és újra elindultam.
Tudom illetlenség, de nem kopogtattam. Talán mert annyi időt itt töltöttem, hogy szinte már a második otthonomként tekintek, La Push-ra.
- Rachel? – szólítottam, mivel nem láttam sehol.
- Konyha – hallottam meg az ismerős hangot, majd követtem az utasítást. Rachel egy széken ült, az ölében egy 5 literes flakonnal, amiben narancslé lehetett.
- Szomjas lehetsz… - állapítottam meg, majd leültem vele szembe.
- Igazából nem vagyok, csak… - nem folytatta, így gondoltam rátérek a lényegre.
- Na mesélj! Mi történt?
- Gyere! – tette le az üveget az asztalra, majd elindult a fürdőszoba felé. Értetlenül követtem, majd megállt a mosdónál és felém fordította tekintetét. Még mindig nem értettem miről van szó, amit láthatott is, ezért a mosdó felé bökött a fejével, jelezve ott keressem az okot.
Belenéztem és megláttam azt, ami megmagyarázza Rachel viselkedését.
- Négyből… három – állapítottam meg a látottakat, és ránéztem Rachel-re akinek remegtek a kezei és a száját harapdálta.
- Úgy tűnik – szólalt meg remegő hanggal, majd elsétált mellettem – gondolom vissza a konyhába.
- Nem értelek Rachel… Ez nagyszerű dolog – mosolyodtam el halványan miután én is visszaértem.
- Tudom, csak…
- Nem is örülsz?
- Dehogynem, csak tudod, van egy-két dolog, ami miatt félek is.
- Például?
- Van egy örökletes betegségem, ami nemrég derült ki. Ez amolyan szívbetegség féle – húzta el a száját.
- Ez miatt ne aggódj!
- De ott van a másik, mi van, ha csak téves? Hisz az utolsó negatív lett!
- Erre vannak az orvosok! – tájékoztattam.
- És ha Paul nem fog örülni?
- Rachel, ezt te sem gondolhattad komolyan! Te vagy a bevésődése! – nem válaszolt, csak üres tekintettel nézett lefelé, azt hiszem elgondolkodott azon, hogy mi is történik most.
Aztán felnézett, és az előbbi aggódás, komolyság eltűnt. Ragyogó szemekkel nézett rám, arcán egy széles mosollyal.
- Anya leszek! – pattant fel kacagva.
- Méghozzá nagyszerű! – mosolyogtam, miután szorosan megölelt. Ez a boldogság, amit árasztott magából, rám is átragadt és levakarhatatlan lett a vigyorom. Örültem, hogy boldog és annak is, hogy lesz egy szép családja.
Hallottuk, hogy az ajtó nyitódik, majd Jacob lép be rajta mögötte Paul-al.
Rápillantottam Rachel-re, aki egy kicsit izgatott lett. Jacob nem zavartatta magát: egy köszönés után odalépett a hűtőhöz és kutatni kezdett, míg Paul leült az egyik székre, miután egy csókot adott Rachel-nek. Rákacsintottam barátnőmre, úgy, hogy csak ő láthassa, aztán odaléptem Jake-hez , megfogtam a karját, majd elkezdtem húzni a kijárat felé.
- Hé, most mi van? Éhes vagyok… - nyavalygott miközben egy pizza szeletet rágcsált. Nem törődtem vele, ha nagyon akart volna ellenkezni, el sem tudtam volna mozdítani a szobából.
Odakinn a szél még jobban rákezdett, de nem volt vészes, ezért úgy gondoltam megteszi egy jó hosszú séta is, arra míg Rachel és Paul beszélnek.
- Kilométerhiányod van? – szólalt meg Jake mellettem, mert egy szót sem szóltam.
- Nem éppen – feleltem.
- Akkor mért nem hagytál kajálni? Utána is sétálhattunk volna… Vagy legalább az útra hozhattam volna valamit – felkacagtam, ahogy megláttam csalódott képét.
- Kibírod ezt a kis időt, Jake.
- Mondod te, aki ma már evett. De miért is kellett ilyen sürgősen elhagyni a házat?
- Ezt majd megtudod, de nem tőlem – válaszoltam mosolyogva.
- Legalább annyit, hogy kiről van szó – kezdett könyörgésbe, miután leültünk egy uszadék fára a part mentén.
- Aki kíváncsi, hamar megöregszik – mondtam, de azzal a nézéssel, ahogy rám nézett, ez a mondat nem tűnt nagyon bölcsnek – Oké, tudom, ez lehetetlen.
- Nem az – rázta meg a fejét és a vizet kezdte el kémlelni.
- Szóval szeretnél megöregedni… és aztán meghalni? – kérdeztem rá komolyan.
- Igen, szeretnék családot és az mellett meghalni, akit szeretek- mondta és egy pillanatra elmosolyodott, de még mindig nem nézett rám. A nap már lemenőben volt és gondoltam, hogy Paul már tudja a nagy hírt, mégsem akartam elindulni.
- Kíváncsi vagy már rá? – kérdeztem meg azt, amire kíváncsi voltam. Kíváncsi voltam, arra, vajon milyen lehet… kedves, hűséges, szeretetteljes, gyönyörű…?
- Mire? – kérdezett vissza, majd a követ, ami kezében volt, eldobta, egyenesen a tengerbe.
- A bevésődésedre – hajtottam le a fejem, mert tudtam, hogy Jacob most már a szemembe fog nézni, de azt nem hagyhattam, hisz akkor látná azt, hogy ez elszomorít engem.
Jake nem válaszolt, csak dühösen fújtatott egyet, majd felpattant és elindult visszafele. Nem értettem miért teszi ezt…
- Jake várj! – kiabáltam utána, de mintha meg sem hallotta volna – Az istenért állj már meg! – értem utol, rohanva – Mondtam valami rosszat? – kérdeztem zavartan, miután magam felé fordítottam, hogy a szemébe nézhessek. Dühös volt láttam, de fogalmam sem volt miért.
- Bella, hányszor kell még elmagyarázom neked ezt a dolgot? Egyáltalán felfogtad te azt, hogy mit is érzek… irántad? – kérdezte visszafojtott hangon –Miért nem tudod tudomásul venni és figyelmen kívül hagyni azt a hülye bevésődést? Fogalmam sincs, mivel tudnám még jobban bizonyítani ezt a dolgot, de kezdek belefáradni, Bella. Én küzdenék, de néha úgy érzem fölösleges az egész. Néha azt érzem, hogy semmi esélyem nincs. Gőzöm sincs, mit kell tennem még ahhoz, hogy végre megértsd, és végre tudj bennem annyira bízni, hogy ne akadályozzon meg a bevésődés dolog. Tudom, hogy nehéz túllépni, és nem is sürgetlek, de majd egy éve volt Bella. Azt is tudom, hogy érzel valamit irántam, de… nem tudok az örökkévalóságig várni – halkult el a hangja, majd megfordult és lassú léptekkel indult el a ház felé.
A szavai könnyet csaltak a szemeimbe, majd távolodó alakját már egy összefojt masszaként láttam.
Legszívesebben utánamentem volna és elmondtam volna, mindent, ami bennem van, és hogy szeretem, de a lábaim földbe gyökereztek. Tudom, hogy most az lesz a legjobb dolog, ha egy ideig nem találkozom vele és nem beszélünk. Nem miattam, miatta. Megbántottam azzal, hogy ilyen ostobán viselkedtem és nem láttam meg azt, ami az orrom előtt van.
Félek, hogy elvesztem őt is… amire most nagy esély van. Abba belehalnék: ha fizikailag nem is, de lelkileg...
