10. fejezet - Sikerült!

Sziasztok drágáim!

Igen, hamarabb hoztam nektek a fejezetet. Lehet meglepinek is venni a hosszú hétvége alkalmából, de a valóság az, hogy elutazom, mint olvashattátok a Friss oldalmenü alatt és nem szerettem volna ha miattam várnotok kellene a folytatásra:) Szóóóval köszönöm szépen a kommenteket a 9. fejezethez és üdvözlöm új rendszeres olvasóimat! :)  

Kellemes időtöltést Mindenkinek!

Puszil Titeket 

Jess♥

Na és akkor jó olvasást ehhez a részhez, amiben ... 

-  Bella, haza tudnál vinni? – kérdezte Rachel, és láthatólag zavarban volt.

- Persze, gyere! – válaszoltam és elindultuk a kocsi felé.

A magyarázat az volt, hogy Jared-nek valami elhalaszthatatlan dolga volt és Paul-nak le kellett váltania.  Mint később kiderült lány van a dologban.

- Szóval már Jared is? – mosolyogtam miközben a főúton „száguldottunk”.

- Úgy tűnik, igen. – nevetett Rachel, miközben egyik keze folyamatosan a hasán pihent. Bár még nem volt látható semmi, szinte sosem vette le a kezét a pocakjáról. Annyira kötődött már a babához, hogy az hihetetlen, de természetesen megértem. Viszont sosem tudtam magam elképzelni anyának – Szép sorban most már mindenki túlesik ezen. Már csak Embry és Ja… - akadt meg és félve rám pillantott.

Mosolyogva bíztattam. El kell viselnem a gondolatot, hogy benne van a pakliban. Bíznom kell!

Az út hátralévő részéről Rachel gondoskodott, ugyanis mindig mondott valamit, ami elterelte a figyelmem, talán zavarában tette ezt.

Néha meglepődöm azon, mennyire megváltoztam. Sosem voltam az a trécselős fajta, de ez az utóbbi időben megváltozott. Talán Rachel rám ragasztotta ezt a tulajdonságát.

***

- Igazán bejöhetnél Bella! Sue is itt van és Apa is rég látott téged! – szállt ki a kocsiból Rachel, miközben az ismerős autót nézte.

- Nem, köszönöm. Nem szeretnék zavarni.

- Zavarni? Ugyan már Bells – legyintett egyet a kezével.

- Köszönöm, de most nem. Ha nem gond…

- Nem, persze – mosolygott kedvesen – Köszönöm, hogy elhoztál – kezdett hálálkodásba.

Abban a pillanatba, mikor Rachel tett volna egy lépést, valami nagy csörömpölést hallottam a garázs felől. Rachel is hallhatta, mert megtorpant és visszafordult.

Aztán a robaj okozója, lassan kilépett a szitáló esőbe. Jake megtorpant mikor meglátott.

- Szia, Jake- szólalt meg barátnőm vidáman- Apa benn van igaz?

- Aha, bocs, de most dolgom van – válaszolta közömbösen, unott hangon, végig a szemembe nézve, majd lassú léptekkel visszasietett.

Tudtam, hogy ha most nem lennék itt, nem így viselkedett volna.

Piszkosul éreztem magam és egy kicsit dühös is voltam, amiért így viselkedem, de persze teljes mértékben megértettem őt.

A lelkiismeret furdalás hirtelen tört rám, és kétségbeesett lettem.

 - Bella, nyugi – éreztem meg egy érintést a vállamon.

- Mi? – kérdeztem és észrevettem, hogy a hangom remeg, a számon pedig érzem a cseppek sós ízét.

- Emlékszel? Nem dühös rád, csak bizonytalan. Beszélj vele! – bökött a fejével abba az irányba, amerre Jacob indult.

- Nem hiszem, hogy ez jó ötlet…

- Döntöttél nem?

- De – válaszoltam bizonytalanul.

- Akkor, közöld vele is. Ne hagyd kétségek közt.

Igaza volt Rachel-nek – mint mindig. Tudnia kell Jacob-nak, arról, hogyan is döntöttem. Félek, rettenetesen, de muszáj beszélnem vele.

Elvégre már vagy százszor átrágtam magam ezen és itt az ideje, hogy tiszta vizet öntsek a pohárba.

Lenyeltem a torkomban lévő gombócot, majd bizonytalan léptekkel indultam el a már ismert épület felé.

Mikor visszapillantottam Rachel még egy biztató mosolyt küldött felém, majd besietett a házba.

Zavart voltam, kezem-lábam remegett és félő volt, hogy összecsuklok. Kezeimet gyorsan zsebre tettem, de még így is éreztem didergésüket.

Nagy levegőt vettem, majd szép lassan beléptem.  Lépéseim olyanok voltak, mint egy kísérteté, mert Jake nem hallotta meg, hogy jövök.

Nekem háttal volt, és egész felső testel belebújva egy autó motorháztetőjében ügyködött valamin, néha egy-két szitkozódással jutalmazva azt. Nekidőltem az ajtófélfának és mosolyogva pörgettem vissza az agyamba lévő emlékeket, amiket itt szereztem. Rengeteg időt töltöttem itt, bár nem bütyköléssel. Én inkább afféle megfigyelőként tartózkodtam itt, míg a motorok készek nem lettek.

Sok minden változott már az óta. Jake nem volt még vérfarkas, én pedig még akkor nem voltam valami jó formában.

Óvatosan kihúztam az egyik kezem, majd csendesen megkopogtattam a sötét színű faajtót.

Jacob hirtelen ugrott meg a halk hangtól, ami azt eredményezte, hogy belevágta a fejét a motorháztetőbe.

Halkan kuncogni kezdtem, bár a helyzetem most cseppet sem volt mulatságos.

Jacob dühösen fordult felém, de mikor elérte az agyát, hogy ki is vagyok ez a tekintet eltűnt.

- Bocsi, nem akartalak megijeszteni – lépkedtem oda hozzá félve, miután abbahagytam a kuncogást.

- Semmi baj – mondta ugyanazzal a monoton hangszinttel, és visszafordult az autóhoz.

- Jake, beszélhetnénk? – tértem rá a lényegre.

- Miről is?

- Hát… rólad és… rólam – hajtottam le a fejem és éreztem, hogy belepirulok ebbe a mondatba.

- Nem is tudtam, van olyan, hogy te és én – válaszolta, majd lassan megindult egy asztal felé, ami tele volt megannyi olajos dologgal és szerszámokkal.

- Figyelj én belefáradtam abba, hogy már napok óta nem beszélünk. Igazad van, hülye vagyok, önző és vak, amiért nem láttam azokat, akik körülöttem voltak és segítettek. És pont azt nem, aki a legtöbbet. Sajnálom, rettenetesen.

- És most ezért vagy itt? Hogy ezt elmondd? – kérdezte még mindig nekem háttal – Bocsánatkérésnek ez elég gyér, nem gondolod?  

- Jake, sajnálom… Fogalmam sincs, mivel tudnám helyrehozni, de hiába próbálod fokozni a lelkiismeret furdalásom, mert azt már lehetetlen tetőzni – válaszoltam, mire elhúzta a száját, de én tovább folytattam - És nem, nem ezért vagyok itt. Átgondoltam mindent és hoztam ez döntést. Menekültem ettől az érzéstől, de már nem bírtam tovább. Mindig is bennem volt, tudom, de most éreztem igazán. Rájöttem, hogy többet érsz nekem, mint csak egy barát… - mondtam könnyek közt. Félretettem minden gyávaságom és kiöntöttem mindent, ami a szívemet nyomta. Nem érdekelt, hogy ezután mi lesz: tudnia kell ezekről az érzésekről, mert ő is a része ennek - Te tartottál életben és miattad vagyok most itt. Ebben az elmúlt pár napban úgy éreztem elveszítettelek és tudtam, hogy ha így van az egész az én hibám. Féltem, hogy kisétálsz az életemből és újra egyedül maradok.

- Szeretsz? – fordult hirtelen felém, félbeszakítva szóáradatomat. Ez az kérdés váratlanul ért és 

meghökkentem, de elkezdtem szövögetni válaszom, bizonytalanul.

- Ez nagyon bonyolult dolog… Szükségem van a jelenlétedre, még ha nem is beszélünk, nem nézel rám, haragszol. Bármi, de szükségem van arra, hogy mellettem légy. Néha elfutnék veled akár a világ végére is, csak hogy együtt lehessünk.  Néha úgy érzem nem jó, ha velem vagy, mert elvársz olyan dolgokat, amiket én nem tudok majd megtenni. Nem tudok rád haragudni rád sokáig úgy igazán. Egyszerűen képtelen vagyok. Néha ha rád gondolok, sírok néha pedig ott ül a mosoly az arcomon. Lehetne ez egyszerű is, de nem az…

- Akkor szeretsz?

- Azt hiszem… igen – mondtam ki egy sóhaj kíséretébe és a talajt kezdtem el kémlelni.

Még egy másodperc sem telt el a vallomásom után, egy forró kéz nyúlt az állam alá, majd kényszerített, hogy a könnyfátyolon túl nézzek a szemébe.

Éreztem, amint egy csepp gyorsan legurul arcomon, majd nyomát Jake letörölte. Nem akartam sírni és nem is a bánat miatt sírok. Leginkább az miatt, hogy végre kimondtam.

Felnéztem koromfekete szemeibe, majd egyre közelebb és közelebb húzódtam hozzá. Felfogni sem volt időm, a következő pillanatban Jacob forró ajkait éreztem számon.

Más volt. Sokkal másabb, viszont úgy éreztem a szívem apró tűzijátékokat lő fel a magasba. Karjaimat nyaka köré fonva húztam magamhoz közelebb és viszonoztam csókját. Boldogságom szétterjedt az egész testemben, és az arcomra is kiült egy önfeledt mosoly kíséretében…

- Azt hittem megőszülök, mire eljutunk idáig – suttogta Jake kuncogva homlokunkat összeérintve és néha apró csókokat lehelt ajkaimra. Nem válaszoltam, csak néztem sötét, ragyogó szemeit. 

Hosszú idő óta most vagyok igazán boldog!

Sikerült! –sóhajtotta egy hang a fejembe, és boldogan felnevettem…