:|

Sziasztok kitartó olvasóim!

Már vagy milliószor olvashattátok a nyavalygásaimat, de most már tényleg nagyon rossz passzban vagyok.. vagy csak én érzem így?! Az a nagy helyzet, hogy kezdek "elhasználódni"... Mindennap írom a fejezeteket, mindig újra kezdem, mert sose vagyok vele elégedett. Aztán mikor már szorít a határidő kénytelen vagyok közzétenni bármennyire is kételkedem az írásaimban. Kapom a pozitív véleményeket, de sajnos még ezek sem győznek meg...

Fogalmam sincs, hogy mi baj lehet, bár most ahogy leírtam ezeket a dolgokat eszembe jutott valami... Mi van ha csak azért, mert Jacob szemszögéből írom? Mármint nem tudok azonosulni vele?! Eddig mikor Bella szemszögeket írtam csak úgy vertem a billentyűzetet és csak úgy dőltek belőlem a szavak,meg mikor most megírtam Rachel szemszögét is ugyanez volt, DE amikor nekikezdtem a köv.résznek egyszerűen az első bekezdés után leblokkoltam : Biztos jó ez így? Ne írjak át valamit? 

Pedig annyira eltudom képzelni, hogy mi hogy lesz majd és persze már fejben ez meg is van, csak nem tudom "papírra" vetni. Nem tudom átérezhetően megírni, úgy hogy ti is hasonlóképpen tudjátok elképzelni, mint ahogyan én.
Néha beugranak mondatok és azokkal elégedett vagyok de ezek a mondatok még egy sornyik sincsenek külön-külön.
Amikor úgy érzem, hogy megjön az ihletem rögtön a gép elé ülök-ha tehetem-, de maximum egy oldalt tudok megírni anélkül, hogy ne kezdjek el "stresszelni " rajta.

Az egészből annyi a lényeg, hogy a véleményeteket szeretném kérni. Ti is így gondoljátok, mármint a régebbi fejezetek sokkal jobbak voltak? A másik szemszög lehet az oka, vagy csak én kezdek kimenni a gyakorlatból? Esetleg ha valaki "küzdött" ilyennek leírná nekem, hogy hogyan is segített magán? Esetleg valami amitől megjöhet az ihletem? Már rengeteg mindent kipróbáltam, sőt még a kék eget is néztem(kutatások bizonyítják, hogy kreativitást, ihletet növel) : D 

Szóval ez lenne a nagy helyzet : / Köszönöm aki ír, és próbál segíteni : )

Üdv. Jess!

17. fejezet - Rejtett világ

Sziasztok mindenki!

Először is, nagyon szépen köszönöm a türelmeteket és a sikeres angol vizsga után /fáradtan/, de megírtam nektek ezt a fejezetet... Nem annyira eseménydús, de a vége remélem sokak tetszését elnyeri! : ) 

p.s.: kitettem egy szavazást.. elég rövid időre, hisz minél hamarabb nekikezdenék a fejezetnek, így ha a legtöbb válasz az lesz, hogy szívesen olvasnátok egy Rach szemszöget akkor megírom azt nektek, de ha nem akkor haladok tovább: ) Nem árulom el a Rachel-es fejezet lényegét... Nem befolyásolni akarlak titeket, de én szívesen megírnám: ) 

Jó olvasás!

Jess♥

Túl sok minden történt az elmúlt három napba. Még tisztán emlékszem, hogy Bella mennyire boldog volt, ahhoz képest mennyire ellenezte, hogy bulit rendezzen neki valaki és most itt fekszik, és ki tudja mikor ébred fel és milyen állapotban. Aztán ott van Rachel… Mikor bejelentette, hogy babát várt Apa repesett az örömtől. Paul érzéseit pedig szavakba foglalni nem lehetett, hisz a lenyomata babát várt tőle. Folyton az járt a fejében, hogy milyen lesz az életük, ha a pici is velük lesz. Egy kislányt szeretett volna, aki megszólalásig hasonlít Rachel-re. Az a legrosszabb, hogy én is láttam ezeket a képeket és így még rosszabb érzés azt tudni, hogy ez nem fog bekövetkezni. Persze ezek az érzések fel sem érnek ahhoz, amit most Paul vagy Rachel érezhet. Talán én nem tudom, mi az a bevésődés és elképzelni se tudom, de én is vesztettem velük együtt.

- Fiam! –hallottam meg Billy hangját, amikor – vigyázva nehogy észrevegyenek – kisétáltam a folyósóra – ezután rögtön megláttam, ahogy épp felém tart – Hogy van Rachel?

- Jól van.

- Hál’ Istennek – sóhajtotta fel megkönnyebbülten,  persze nem teljesen – És akkor a pici... az nem..?

- Nem – fejeztem be a mondatát.

- Annyira boldog volt.

- Igen – mosolyogtam halványan – De biztos vagyok abban, hogy nemsokára ugyanolyan boldog lesz.

- Reméljük! Na és Bella?

- Semmi változás és ez annyira… idegesítő. Semmit sem tudok, és még csak be sem mehetek hozzá! –fakadtam ki- Az orvosok sem mondanak semmit, csak azt, hogy bizakodjak és, hogy legyek türelemmel, ami lassacskán kezd elfogyni…

- Minden rendben lesz, Jake! Bella rendbe jön – rakta kezeit vállamra, de a következő pillanatba felpattantam- Hová mész?

- Leváltom Paul-t, szükségem van most rá és talán pihenek egy kicsit… Szólj, ha valami történt, rendben?

- Persze, menj csak! – bólintottam, majd szinte menekülve hagytam hátam mögött a kórházat.

Amint beértem az erdőbe rögtön megéreztem az ismerős érzést: a testem megremegett; hallottam, ahogy a ruha anyaga elszakad és ez után már csak arra eszméltem fel, hogy az erdő zöld masszává olvadva száguld el mellettem.

Furcsa volt újra farkasként, talán azért mert már egy ideje nem változtam át. Felszabadultam és sokkal jobban éreztem magam. Az agyam kikapcsolt és nem gondolkoztam, próbáltam erre a kis időre nem foglalkozni azzal, hogy az életem másik része jelenleg mennyi bajjal van tele.

Száguldottam, ki tudja merre… Gondolataimban nem hallottam senkit, így tudtam, hogy nagyon távol vagyok a többiektől, és ez így volt jó.

A következő pillanatban egy barlangnál találtam magam, amit eddig soha nem láttam, ami elég furcsa. Valamiért vonzott a hely, így bementem. Sötét volt, de a farkas géneknek hála mindent tisztán láttam.

Körülbelül fél óráig barangolhattam, mikor egy sötétkék pillangó szállt el mellettem abból az irányból amerre haladtam. Egyre jobban érdekelt, hogy mi is van ennek a barlangnak a végén.  Olyan volt, mintha madárcsicsergést hallottam volna, de azt gondoltam, hogy odakintről jön. Viszont mikor végre elértem utam végére megdöbbenve vettem tudomásul, hogy nem egy nagy kőhalom zárja le ezt a barlangot, hanem valami dús növényzet.

Kíváncsian közelítettem meg, majd léptem át rajta.

Ha eddig meg voltam lepődve, akkor most sokkolódva néztem ezt a rejtett világot, ami elém tárult.

Lassan lépkedtem a méregzöld füvön, amin néhol fehér virág lapult. Mellettem tölgyfák nyújtóztak a magasba, ami valljuk be elég ritka fafajta erre felé, sőt… Minél mélyebbre mentem annál szebb lett az egész. Üres volt az erdő, mégis tele volt élettel.  

Szerintem már az egészet körbejárhattam, mikor megtaláltam az erdő „szívét”. Egy – mondhatni- nagy tóhoz értem, aminek vízét sok kis vízesés zavarta meg. A vízben a halványzöld és kék szín dominált és annyira tiszta volt, hogy emberi szemmel is le lehetett látni az aljáig. A tónak az élővilágát az aranyhalak töltötték meg, de abból is csak pár darab akadt. Azt hiszem ez volt a legszebb rész az egészben…

***

Sajnálkozva vettem észre, hogy a nap már lemenőben. Mostanra már körbejártam az egész erdőt és megerősíthettem igazam, miszerint itt még ember nem járt.

Olyan jó volt erre a kis időre itt lenni. Kikapcsolt az agyam és nem kattogott egyfolytában azon, hogy Bellával mi van? Rachel hogy van? …

Megígértem magamnak, hogy még visszajövök ide, amilyen hamar csak tudok…

***

Már emberalakban haladtam a kórház felé és csodamód nem voltam már annyira „lelombozódva” és ennek oka az a hely volt.

- Fiam! Hívtalak, de nem vetted fel… - haladt felém apám sietve, de nem láttam az arcán semmiféle aggodalmat, úgyhogy ez egy kissé megnyugtatott.

- Igen, öhm … jártam egyet, azután pedig hazamentem... – és aztán jutott az eszembe, hogy a telefonom otthon maradt az asztalon, nyilván ezért nem tudott elérni – De miért? Mi történt?

- Bellát átvitték egy normális kórterembe, szabadon látogatható és az orvosok szerint még ma felébredhet.

Nem hittem a füleimnek… azt hittem rosszul hallottam.

- Mi? – kezdtem vigyorogni.

- Úgy bizony, szóval menj, ha látni akarod. Szóltam Charlie-nak is.. már úton vannak- mosolygott boldogan – Amúgy a másik irányba Jake – szólt rám mikor sietve elindultam – 506-os!

- Öhm.. igen.. Kössz! – nevettem zavartan, majd elindultam az ellenkező irányba, szinte már rohanva. Majd kiugrottam a bőrömből. Végre szabadon láthatom, anélkül, hogy az orvosok és a nővérek elől bujkálnék.

Úgy éreztem talán minden rendbe jöhet… 

Vélemény? : $ : )

16. fejezet

Ismét itt. Azt hiszem, hogy lassan törzshelyemmé válik ez a hely. Ahogy belenéztem a tükörbe, arcom nyúzott volt és alig ismertem magamra. A víz halványpirossá vált, ahogy ráfolyattam kezeimre.

Szép lassan kisétáltam a folyósóra és leültem egy székre, majd arcom kezeimbe temettem.

Kezdem megérteni, hogy az Élet csak egy játszma, ahol úgy kell ügyeskedned, hogy örömöt lelj benne. Eddig mindig tréfásan fogtam fel a dolgokat, de valahogy ez most egy nagy fordulatot vett. Talán én változtam? 

Vagy a körülmények miatt van ez? Bárhogy is, nagyon ritka eset az olyan hogy Te nyersz.

- Jól vagy? – hallottam meg egy ismeretlen hangot mellőlem, ami kiszakított a gondolataimból.

- Remekül – morogtam, közben pedig a hang felé pillantottam és egy alacsony, barna hajú lány állt mellettem.

- Hát nem úgy tűnik – beszélt halkan. Hangja mély volt apró termetéhez képest.

- Mivel azt vártam, hogy a kórház erre a részére legközelebb 8 hónap múlva jövök…

- Oh, sajnálom, ne haragudj – hajtotta le a fejét bűnbánóan.

- Semmi baj – ráztam meg a fejem – És te? Mért vagy itt? – érdeklődtem.

- A nővérem veszélyeztetett terhes, és míg ő az egyik kórteremben pihen, addig én a papírokat intézem – mosolygott. Egyáltalán nem látszódott rajta, hogy izgulna az miatt, hogy a testvére elvetélhet. Magabiztosnak és életvidámnak tűnt.

- Értem – bólintottam – Elárulod a neved?

- Anne Parker –válaszolt kedvesen, majd kinyújtotta a jobbját – És téged?

- Jacob Black- fogadtam el.

- Örülök, hogy … - akadt el a mondatban. Nyilván azért, mert a „megismerhettelek” nem igazán jó kifejezés, hisz nem igazán tudja, hogy ki is vagyok - hogy összefutottunk Jacob! Ne legyél ilyen kedvetlen sokáig, mert nem áll jól – nevetett, majd a kezét a homlokához rakta és szalutált egyet elköszönésképp, majd ellépkedett mellőlem és egy orvoshoz lépett, akinek elkezdett magyarázni miközben a papírokat mutogatta, ami a kezében volt. 

Hogy lehet valaki ennyire életvidám? Egyszerűen ez elképesztő… mármint eddig még csak egy embert ismertem, aki ennyire vidám volt. Rachel, de ő most…

Úristen! Elfelejtettem felhívni a többieket! A francba.

Azonnal előkaptam a telefonom, majd először Paul-t hívtam, de nem vette fel.. Akkor még mindig őrjáratban van. Újra tárcsázni kezdtem viszont most Apa számát.

- Szia fiam! Hol vagy? – szólt bele, aggódva.

- Paul merre van?

- Még nem váltották le egymást, majd egy óra múlva.

- Most azonnal szólj neki, hogy a kórházban vagyunk…

- Mi történt?

- Azt hiszem Rachel elvesztette a babát…

- Hogyan? – hallottam a hangját, hogy megcsuklik.

- Amikor hazaértem, ott volt a fürdőbe és minden vér volt. Azonnal behoztam a kórházba… Még nem tudok semmit.

- Rendben fiam… Azonnal szólók Paul-nak – mondta lassan, halk hangon, majd egy köszönés után letette a telefont.

Én is zsebre vágtam a kütyüt, majd elkezdtem ismét várakozni.

- Uram! Ön Jacob Black, igaz? – állt meg előttem egy fiatal nő úgy fél óra múlva.

- Igen, én vagyok! – pattantam fel idegesen.

- Jó napot! Én Dr. Valerie Smith vagyok, a nővére kezelőorvosa – mutatkozott be kedvesen, nagy megdöbbenésemre, mert nem néztem volna ki belőle, hogy orvos.

- Hogy van Rachel?

- A nővére jól van, már amennyire lehet. Még benntartjuk megfigyelésre, de ha jobban lesz, akkor egy hét múlva haza is mehet. Viszont a magzatot…

- Rendben, értem – szakítottam félbe, mert nem akartam hallani. Sejtettem, hogy mi fog történni... – Bemehetek hozzá?

- Igen, de kérem, ne zaklassa fel és ne sokáig maradjon benn. Pihenésre van szüksége.

- Köszönöm – bólintottam, majd elindultam Rach szobája felé.

***

- Szia! – mosolyogtam és becsuktam magam mögött az ajtót, majd lassan odasétáltam az ágyhoz és leültem a szélére – Jól vagy? – kérdeztem, de ő nem válaszolt, csak a falat nézte üveges tekintettel – Az orvos azt mondta, hogy ha rendbe jössz, akkor egy hét múlva hazajöhetsz. Paul nemsokára itt lesz!- beszéltem tovább, de ő még mindig rezzenéstelen arccal bámulta a türkiz színű csempét a falon- Minden rendben lesz! Megígérem! – öleltem meg, de mintha egy babát öleltem volna.

Mikor kiléptem a folyósóra és benéztem az üvegablakon, még mindig ugyanúgy ült mozdulatlanul.

Egy kissé megijesztett a viselkedése, de hittem abban, hogy nemsokára rendbe jön.

- Paul! – láttam meg, majd elé siettem.

- Jake, mi történt? Hol van? – kapkodta a levegőt idegesen.

- Most jövök tőle. Ő jól van.

- Hogy érted azt, hogy Ő jól van? – remegett – Ugye nem azt akarod mondani, hogy…?-

- Nyugodj meg!

- Ugye nem? – nem hagyta abba a remegést, így az én idegességem sem csillapodott. Lassan bólintottam, majd elviharzott mellettem és egyenesen Rach szobájába ment.

Elkezdtem sétálni a folyóson és végül eljutottam Belláig. Nem volt most a kórházban senki sem. Reneé és Charlie is hazament lepihenni. 

Tudtam, hogy nem szabadna itt lennem, de muszáj volt látnom Őt. Most szükségem lenne rá... Bárcsak felébredne már.

Új blog

Sziasztok!

Nyitottam egy új oldalt, ami egy úgynevezett kritika oldal. A lényege az, hogy a blogokról írok egy kis véleményt, ezzel együtt adok tanácsot, mert úgy gondolom, arra mindig szükség van.
Remélem, hogy sokan jelentkeztek majd és kíváncsiak vagytok a véleményemre, mint olvasó mint blogger:)

Ezt az oldalt ITT találhatjátok meg!

Üdv. Jess♥

15. fejezet - Persze, hogy a jó után mindig rossz jön!

- Az állapota stabil. Jelenleg semmi biztosat nem tudok mondani – magyarázta a doktor.

- Bemehetünk hozzá? – kérdeztem reménykedve

- Még az altató hatása alatt van, és még altatjuk is egy ideig a fájdalmak elkerülése érdekében. Szóval…

- Kérem!

- Egy ember, 15 perc! – mondta végül, sok idő után. Legszívesebben azonnal rohantam volna, de azután eszembe jutott Reneé vagy Charlie.  Csalódottan vettem tudomásul, hogy talán nem nekem van a legnagyobb szükségem itt arra, hogy láthassam őt.

- Menj csak! – hallottam meg Reneé hangját, és azt hittem, hogy csak képzelődöm.

- Hogy? – néztem rá kikerekedett szemekkel.

- Azt üzenem neki: ne merjen minket cserbenhagyni, mert nem állok jót magamért! – kuncogott könnyek közt. Ezt látva hirtelen elfogott az az érzés, hogy talán önző vagyok.

- Nem Reneé, inkább menj…

- Jacob! Ha a következő pillanatban még itt látlak, azt megjárod! – szakított félbe én pedig boldogan öleltem meg köszönetem jeléül. Bár úgy éreztem, ez egyáltalán nem fedi azt a mennyiségű hálát, amit most érzek.

- Mond meg neki, hogy szeretjük! – suttogott még mindig engem ölelve miközben halkan sírdogált.

- Ígérem! – engedtem el, majd lassan elindultam az orvos után.

Minden lépésnél tovább fokozódott a boldogságom és az, hogy újra láthatom. A szívem majd áttörte a bordáim. Vágytam arra, hogy lássam, de féltem, hogy fájni is fog így látnom.

Nem kellett sokáig mennünk, egy kis idő múlva megláttam a zölden világító táblát, amin az „INTENZÍV” szó volt. Benyitottunk és egy újabb folyosó tárult elém. Hirtelen álltunk meg a 13-as kórteremnél. Nagy ablaküveg volt a kék ajtó mellett, de nem lehetett belátni, mert be volt sötétítve.

-15 perc! – nyitotta ki az ajtót résnyire a doki.

- Rendben. Köszönöm – válaszoltam. Azt orvos csak bólintott, majd elsétált mellettem.

Vettem egy mély levegőt, majd beléptem és becsuktam magam mögött az ajtót. Rögtön meghallottam a gépek jellegzetes hangját, ami az egész szobát betöltötte. Amint megfordultam hirtelen kapott el ismét a bűntudat, de ez százszor rosszabb volt. Úgy éreztem magam, mint akit teljes erőből gyomorszájon vágtak volna és a fájdalom nem akart enyhülni.

Lassan közelebb sétáltam, majd egy széket az ágy mellé húztam és leültem rá. Sokszor láttam már Bellát ramaty állapotba, de ez… Az arcán rengeteg karcolás és lila folt volt; a fején egy fehér kötés; nyakán egy merevítő, a karjaiból pedig vagy csövek százai lógtak ki. Csuklóján ott lógott a karkötő, de figyelmen kívül hagytam. Óvatosan felemeltem jéghideg kezét, majd a kezem közé vettem, majd beszélni kezdtem.

- Tudom, hogy nem hallasz, de rettenetesen sajnálom. Talán nem az én hibám volt mégis úgy érzem, hogy én vagyok mindennek az okozója. Ha nem veszünk össze, akkor nem történik mindez.  Most biztos azt válaszolnád, ez egyáltalán nem igaz és ne okoljam magam – mosolyodtam el kínomban – Nagyon aggódunk érted Bella! Reneé azt üzeni, hogy ne hagyj cserben minket… Gyógyulj meg minél hamarabb! Rengeteg dolgod van még itt. Te nem lehetsz sehol máshol, hiszen én nélküled egészen elvesznék. Kinek szólnék egy olyan bizonyos holnapon, amikor nem vagyok elég erős vagy elég bátor? És kitől kérhetnék tanácsot, ha nem tudnám hogyan tovább? Ha te nem vagy itt… akkor semmi sem ugyanolyan. Életem legszebb napjait köszönhetem neked, és tudom, hogy nem ezek voltak az utolsók, mert lesz még ilyen vagy több millió! Soha többé nem fogom engedni, hogy bármi bajod essen, érted? Ha az agyadra is megyek ezzel majd… - néztem a kifejezéstelen arcot, ami még így is gyönyörű volt.

Hirtelen hallottam meg a kopogást és tudtam, lejárt az időm, viszont volt még valami, amit el kellett mondanom…

- Bízom benned, Bella! – mondtam remegő hangon, aztán elengedtem a kezét, majd óvatosan fölé hajoltam és szinte alig érintve nyomtam egy csókot a homlokára – Szeretlek! – indultam el az ajtó felé, egy pillanatra sem levéve róla a szemem.

Amikor kiléptem rögtön megpillantottam egy nővérkét, aki halványan mosolyogva üdvözölt.

- Sajnálom, de Dr. Parker küldött – csicseregte kedvesen, majd elindult én pedig követtem.

- Oké - nem akartam goromba lenni, de nyilván értette, hogy mi a helyzet így nem is mondott semmit sem ezután. Miután elkísért egészen addig az ajtóig, ami elválasztja ezt a részleget a többitől elköszönt, majd sarkon fordult és eltűnt.

Reneé szinte azonnal kiszúrt és elém siettet.

- Na hogy van? Ugye nem olyan szörnyű? – kérdezte izgatottan.

- Nem szívmelengető látvány, de nem annyira szörnyű – nem igazán akartam részletezni, hogy milyen kötések vannak rajta, meg hogy mennyi karcolás.

- Köszönöm Jake.

- Mégis mit?

- Azt , hogy ennyire szereted – mosolygott.

***

- Megjöttem! – dobtam le a dzsekim a kanapéra. Nem hallottam semmi választ, de tudtommal Apa nincs itthon, mert átment Sam-ékhez, és úgy lehet, hogy Rachel is felébredt már és hazament.

Hulla voltam. Semmihez sem volt erőm, de azért elindultam a konyha felé, hogy egyek pár falatot. Amint beléptem a konyhába hirtelen valami belenyilallt a talpamba. Lenéztem és egy hófehér tányér ripityára tört darabjait pillantottam, meg aminek nyilván az egyik darabaj szúródhatott a lábamba.

Fogalmam sem volt, hogy vajon mi történhetett, viszont a törött tányérdarabkák mellett volt pár csepp vér is

.

- Apa! – kiabáltam, hátha mégis itthon van, de semmi válasz – Rachel? – kiabáltam egy kicsit hangosabban. 

Furcsa érzésem volt, és nem akart múlni.

Nem tudom miért estem ekkora kétségbe egy kis vér miatt, és egy törött tányér miatt.

Sietősen elindultam a kis folyósón, majd benyitottam apa szobájába, a lányok régi szobájába és az én szobámba, de sehol senki.

Egyáltalán nem könnyebbültem meg.

Talán Bellával van valami baj?!

Azonnal elvetettem, mert akkor már rég tudtam volna róla, hisz Charlie azt mondta, hhív ha valami gond van vele…

Kínomban felnevettem, majd elindultam vissza a konyhába.

- Jake! – hallottam meg egy elhaló hangot, ami mögülem jött. A hang irányába fordultam, de ott csak a fürdő ajtaja volt. A fürdőszoba… A francba!

Észvesztve rohantam be, majd rögtön megpillantottam Rachelt. Ott ült a kád mellett, körülötte minden vér volt és halkan zokogott.

Én megmondtam, hogy önző…