15. fejezet - Persze, hogy a jó után mindig rossz jön!

- Az állapota stabil. Jelenleg semmi biztosat nem tudok mondani – magyarázta a doktor.

- Bemehetünk hozzá? – kérdeztem reménykedve

- Még az altató hatása alatt van, és még altatjuk is egy ideig a fájdalmak elkerülése érdekében. Szóval…

- Kérem!

- Egy ember, 15 perc! – mondta végül, sok idő után. Legszívesebben azonnal rohantam volna, de azután eszembe jutott Reneé vagy Charlie.  Csalódottan vettem tudomásul, hogy talán nem nekem van a legnagyobb szükségem itt arra, hogy láthassam őt.

- Menj csak! – hallottam meg Reneé hangját, és azt hittem, hogy csak képzelődöm.

- Hogy? – néztem rá kikerekedett szemekkel.

- Azt üzenem neki: ne merjen minket cserbenhagyni, mert nem állok jót magamért! – kuncogott könnyek közt. Ezt látva hirtelen elfogott az az érzés, hogy talán önző vagyok.

- Nem Reneé, inkább menj…

- Jacob! Ha a következő pillanatban még itt látlak, azt megjárod! – szakított félbe én pedig boldogan öleltem meg köszönetem jeléül. Bár úgy éreztem, ez egyáltalán nem fedi azt a mennyiségű hálát, amit most érzek.

- Mond meg neki, hogy szeretjük! – suttogott még mindig engem ölelve miközben halkan sírdogált.

- Ígérem! – engedtem el, majd lassan elindultam az orvos után.

Minden lépésnél tovább fokozódott a boldogságom és az, hogy újra láthatom. A szívem majd áttörte a bordáim. Vágytam arra, hogy lássam, de féltem, hogy fájni is fog így látnom.

Nem kellett sokáig mennünk, egy kis idő múlva megláttam a zölden világító táblát, amin az „INTENZÍV” szó volt. Benyitottunk és egy újabb folyosó tárult elém. Hirtelen álltunk meg a 13-as kórteremnél. Nagy ablaküveg volt a kék ajtó mellett, de nem lehetett belátni, mert be volt sötétítve.

-15 perc! – nyitotta ki az ajtót résnyire a doki.

- Rendben. Köszönöm – válaszoltam. Azt orvos csak bólintott, majd elsétált mellettem.

Vettem egy mély levegőt, majd beléptem és becsuktam magam mögött az ajtót. Rögtön meghallottam a gépek jellegzetes hangját, ami az egész szobát betöltötte. Amint megfordultam hirtelen kapott el ismét a bűntudat, de ez százszor rosszabb volt. Úgy éreztem magam, mint akit teljes erőből gyomorszájon vágtak volna és a fájdalom nem akart enyhülni.

Lassan közelebb sétáltam, majd egy széket az ágy mellé húztam és leültem rá. Sokszor láttam már Bellát ramaty állapotba, de ez… Az arcán rengeteg karcolás és lila folt volt; a fején egy fehér kötés; nyakán egy merevítő, a karjaiból pedig vagy csövek százai lógtak ki. Csuklóján ott lógott a karkötő, de figyelmen kívül hagytam. Óvatosan felemeltem jéghideg kezét, majd a kezem közé vettem, majd beszélni kezdtem.

- Tudom, hogy nem hallasz, de rettenetesen sajnálom. Talán nem az én hibám volt mégis úgy érzem, hogy én vagyok mindennek az okozója. Ha nem veszünk össze, akkor nem történik mindez.  Most biztos azt válaszolnád, ez egyáltalán nem igaz és ne okoljam magam – mosolyodtam el kínomban – Nagyon aggódunk érted Bella! Reneé azt üzeni, hogy ne hagyj cserben minket… Gyógyulj meg minél hamarabb! Rengeteg dolgod van még itt. Te nem lehetsz sehol máshol, hiszen én nélküled egészen elvesznék. Kinek szólnék egy olyan bizonyos holnapon, amikor nem vagyok elég erős vagy elég bátor? És kitől kérhetnék tanácsot, ha nem tudnám hogyan tovább? Ha te nem vagy itt… akkor semmi sem ugyanolyan. Életem legszebb napjait köszönhetem neked, és tudom, hogy nem ezek voltak az utolsók, mert lesz még ilyen vagy több millió! Soha többé nem fogom engedni, hogy bármi bajod essen, érted? Ha az agyadra is megyek ezzel majd… - néztem a kifejezéstelen arcot, ami még így is gyönyörű volt.

Hirtelen hallottam meg a kopogást és tudtam, lejárt az időm, viszont volt még valami, amit el kellett mondanom…

- Bízom benned, Bella! – mondtam remegő hangon, aztán elengedtem a kezét, majd óvatosan fölé hajoltam és szinte alig érintve nyomtam egy csókot a homlokára – Szeretlek! – indultam el az ajtó felé, egy pillanatra sem levéve róla a szemem.

Amikor kiléptem rögtön megpillantottam egy nővérkét, aki halványan mosolyogva üdvözölt.

- Sajnálom, de Dr. Parker küldött – csicseregte kedvesen, majd elindult én pedig követtem.

- Oké - nem akartam goromba lenni, de nyilván értette, hogy mi a helyzet így nem is mondott semmit sem ezután. Miután elkísért egészen addig az ajtóig, ami elválasztja ezt a részleget a többitől elköszönt, majd sarkon fordult és eltűnt.

Reneé szinte azonnal kiszúrt és elém siettet.

- Na hogy van? Ugye nem olyan szörnyű? – kérdezte izgatottan.

- Nem szívmelengető látvány, de nem annyira szörnyű – nem igazán akartam részletezni, hogy milyen kötések vannak rajta, meg hogy mennyi karcolás.

- Köszönöm Jake.

- Mégis mit?

- Azt , hogy ennyire szereted – mosolygott.

***

- Megjöttem! – dobtam le a dzsekim a kanapéra. Nem hallottam semmi választ, de tudtommal Apa nincs itthon, mert átment Sam-ékhez, és úgy lehet, hogy Rachel is felébredt már és hazament.

Hulla voltam. Semmihez sem volt erőm, de azért elindultam a konyha felé, hogy egyek pár falatot. Amint beléptem a konyhába hirtelen valami belenyilallt a talpamba. Lenéztem és egy hófehér tányér ripityára tört darabjait pillantottam, meg aminek nyilván az egyik darabaj szúródhatott a lábamba.

Fogalmam sem volt, hogy vajon mi történhetett, viszont a törött tányérdarabkák mellett volt pár csepp vér is

.

- Apa! – kiabáltam, hátha mégis itthon van, de semmi válasz – Rachel? – kiabáltam egy kicsit hangosabban. 

Furcsa érzésem volt, és nem akart múlni.

Nem tudom miért estem ekkora kétségbe egy kis vér miatt, és egy törött tányér miatt.

Sietősen elindultam a kis folyósón, majd benyitottam apa szobájába, a lányok régi szobájába és az én szobámba, de sehol senki.

Egyáltalán nem könnyebbültem meg.

Talán Bellával van valami baj?!

Azonnal elvetettem, mert akkor már rég tudtam volna róla, hisz Charlie azt mondta, hhív ha valami gond van vele…

Kínomban felnevettem, majd elindultam vissza a konyhába.

- Jake! – hallottam meg egy elhaló hangot, ami mögülem jött. A hang irányába fordultam, de ott csak a fürdő ajtaja volt. A fürdőszoba… A francba!

Észvesztve rohantam be, majd rögtön megpillantottam Rachelt. Ott ült a kád mellett, körülötte minden vér volt és halkan zokogott.

Én megmondtam, hogy önző…