14. fejezet - Az élet egy önző alak

Sziasztok!

Ismét késtem, de remélem nem pikkeltek rám emiatt! De a legjobb formámat szerettem volna hozni. Nagyon izgulok, hogyan is fog tetszeni nektek, mert ez az a fejezet ami egy általatok már nagyon várt személy szemszögéből íródik. Ez az egyik ok, amiért ennyit késtem vele. Próbáltam a legjobbra megírni, bár kételkedem abban, hogy ez sikerült is, de reménykedem hogy tetszeni fog és nem okozok csalódást nektek:)

Na de nem is fecsegek itt fölöslegesen.

Jó olvasást!

Puszil Titeket:

Jess ♥

Egyszerűen egy barom vagyok! Hogy lehettem ilyen idióta? Mért nem mentem utána az istenért is? Meg kellett volna állítanom és bocsánatot kérni, amiért ilyen hülye voltam.  Nem tudom mi ütött belém, egyszerűen elvesztettem az eszem. De hiába is keresem a mentséget, erre nem fogok találni. Ostoba voltam.

A fal nagy csattanással találkozott az öklömmel egymás után többször, de a végén beláttam ez nem vezet semmire és azt sem akarom, hogy Rachel fölkeljen. Egyedül kell lennem. Meg kell nyugtatnom magam. Leültem az ágy szélére és a kezembe temettem az arcom. Ennél nagyobb marhát nem hordott a hátán a Föld egy ideje.

Bolhából csináltam elefántot, pedig ez nem rám vall.

- Haver, te nem alszol?- dugta be a fejét Seth az ajtón óvatosan.

- Seth, egyedül akarok lenni – mondtam fáradt hangon.

- Bella merre van? – hagyta figyelmen kívül az előbbi kérésem és bentebb lépkedett.

- Seth…

- Hm?

- Megkértelek valamire – mondtam visszafojtott hangon.

- Tudom, de látom, hogy nincs minden rendben és azt olvastam egy pszicho könyvben, hogy az segít, ha kibeszéled magad! – magyarázta – Itt ez a remek alkalom! Én sem vagyok fáradt szóval… Hallgatlak! – helyezkedett kényelembe az ágyam egyik felén. Se szó se beszéd felpattantam és kivágtattam a szobámból

. 

Nem akarom megbántani Seth-et, ezért is jöttem ki. Ha továbbra is bennmaradok tuti, hogy rajta töltöm ki a dühömet.

Az ég koromfekete volt és az idő elég viharossá vált. Úgy döntöttem elindulok az erdő felé, ott semmi sem zavar meg, remélem.

 Elrontottam mindent. Egész végig azt erőltettem, hogy ő nem bízik meg bennem teljesen, közben pedig én. Én idáig abban a hitben voltam, hogy én feltétel nélkül megbízok benne, de… a szerelmében… abban kételkedtem.

Tudtam, hogy érez valamit irántam, de azt is tudtam, hogy sosem leszek első. Neki mindig is az a vérszívó jelentette a mindenséget. Csak, ezt a zavaró tényezőt próbáltam elfelejteni. Úgy látszik eddig bírtam. És ez egy ostoba medál miatt tört elő… Amit nemrég kapott. De mégis mikor volt az a nemrég és én mért nem tudtam róla? Ha visszajöttek volna azt megéreztem volna az biztos, de ha én nem is akkor valamelyik farkas. Minél tovább törtem a fejem, annál jobban kezdett fájni és kezdtem belegabalyodni a gondolataimba.

Bocsánatot kell kérnem tőle. Most azonnal. Nem érdekel hány óra van, ezt így nem bírom tovább. Egy hülye barom voltam és már vagy ezerszer megbántam, hogy csak úgy neki támadtam.

Istenem add, hogy megbocsájtsa ezt a féltékenységi jelenetet! Nem akarom elveszíteni!

Szinte már rohanva tettem meg a visszafelé vezető utat. Amint kiértem a moha fedte erdőből Seth sietett elém.

- Seth, most tényleg nem érek rá!– szakítottam fel az autó ajtaját és azonnal indítottam be a motort.

- Állj már meg! Baj van! Jake! Charlie most hívott!

- Mi? – egy kissé nyugtalan lettem, de csak nincs nagy gáz. Bár mért hívna Charlie hajnalok hajnalán? Elvileg Bella otthon van, vagyis már rég haza kellett volna érni.

- Bella kórházban van.

- Szólj Paul-nak, hogy Rachel nem megy haza éjszakára és vigyázz rájuk! – pattantam be a kocsiba és miután Seth helyeslően bólintott, kilőttem.

Hiába mentem rövidebb úton, így is vagy több órának tűnt mire odaértem a nagy épület elé. Vagy több ezer gondolat átfutott a fejemben ez idő alatt. Mi történt? Hogyan és legfőképp az, hogy miért pont Bella?!

Ha valami baja lesz én esküszöm…

Amint beértem a tekintetem ide-oda cikázott, hátha meglátom Charlie-t vagy valakit. Hiába volt már hajnali 4 óra a kórház még most sem ürült ki, de azért jóval kevesebben voltak, mint napközben.

- Jake! – hallottam meg Charlie hangját, pont az ellenkező irányban amerre én haladtam, így elindultam visszafele.

- Mi történt, Charlie? – kérdeztem meg azt, ami azóta jár a fejemben mióta Seth közölte velem, hogy Bella itt van.

- Gyere! – biccentett a fejével, majd elindultunk a hosszú folyosón. A kezében egy szürke színű poharat szorongatott, amiben kávé gőzölgött.

Amint áttértünk egy másik folyosóra rögtön megláttam Reneét, aki egy zsebkendőt szorongatva nézte a beige színű padlót. Mikor meglátott azonnal elém sietett és szorosan megölelt, és ugyanebbe a pillanatba a könnyei záporozni kezdtek. Ez a mozdulat bennem is elindított valamit és csak még jobban kezdtem aggódni. Ha Reneé ennyire rossz állapotban van, akkor Bellának nyilván nem a bokája ficamodhatott ki, de ezt rögtön gondoltam.

Elsétáltunk a székekig, majd Charlie odaadta Reneének a kávét, aki rögtön kortyolni kezdte azt. Vártam, hogy Charlie mondjon valamit, de láttam rajta, hogy nem is tudja, hol kezdje.

- Ugye nincs nagy baj? – kezdtem el, mert láttam, hogy ha én nem kezdeményezek, akkor soha nem fogom megtudni tőlük, hogy mi is történt. Charlie nem mozdult: ugyanúgy Reneé kezeit szorongatta ,aki eközben könnyes szemeivel sajnálkozóan rám nézett – Kérlek mondjátok el mi történt!

Egymásra néztek, majd Charlie megköszörülte a torkát és beszélni kezdett.

- Bellának balesete volt.  

- Miféle baleset?

- Frontálisan ütközött egy teherautóval. Akik megvizsgálták a helyszínt azt mondták, hogy valószínűleg átcsúszott a másik sávba és akkor… történt.

Azt hittem, hogy csak képzeltem, amit mondott. Az agyam alig bírta felfogni a hallottakat, de mikor sikerült neki, azt kívántam bárcsak lenne ez egy rossz álom és Bella még mindig velem lenne. Épségben.

- Hol van most? – kérdeztem magamon kívül.

- A műtőben. Életveszélyes állapotba hozták be. Még nem tudunk semmit, de biztos minden rendben lesz – szólalt meg Reneé, leginkább magát biztatta mondatával.

Halványan rámosolyogtam, majd üveges tekintettel magam elé nézve felálltam és elindultam.

- Hová mész Jake?

- Kiszellőztettem egy kicsit a fejem.

Igazából fogalmam sincs, mért megyek el onnan, de magányra volt szükségem. Úgy éreztem megfulladok, ha még egy másodpercet el kell töltenem ott benn.

Semmit nem éreztem. Se fájdalmat, se szeretetet, se szomorúságot. Csak ürességet. Nem tudtam másra gondolni, csak arra, hogy mi lesz akkor, ha nem sikerül az orvosoknak megmenti.

Ha nincs többé.

Rossz volt arra gondolni, hogy hogyan is váltunk el. A lelkiismeret felemésztett és hiába akartam nem tudtam megszüntetni.

Amint kiértem a kórházból, kisétáltam a zuhogó esőbe és nem törődve senkivel és semmivel, elindultam. Fogalmam sem volt, hogy merre tartok. Egyszerűen próbáltam elnémítani a gondolataimat. Azt, hogy valójában csak egyetlenegy cérnaszál az, amibe kapaszkodhatok. Az a reményem és félő, hogy elszakad. De bíznom kell abban, hogy sikerülni fog és Bella meggyógyul.

Itt látszik, hogy az élet milyen önző is. Ha megkapsz valamit és boldog vagy, ő egy kis idő múlva el akarja azt venni tőled, hogy szenvedj. Ez elég… igazságtalan.

Fél hat lévén a horizont vörösleni kezdett és a nap kis része előbújt.

Nem mentem messzire, így nem is tartott sokáig mire visszaértem.

Reneé és Charlie még mindig ugyanott ült és várt.

- Sziasztok! – köszöntem fáradtan – Van valami hír?

- Nincs, még senki sem jött ki.

Csalódottan sóhajtottam egyet, majd én is leültem melléjük és vártam. Vártunk.

Az ajtó hirtelen csapódott ki és egy magas fickó lépett ki tetőtől talpig bebugyolálva valami kék ruhába. Mögüle egy nővérke lépett ki és viharzott el.

Úgy pattantunk fel, mint akiket darázs csípett volna. A doktor levette a maszkot az arcáról és üdvözölt minket. Nem tudtam semmit sem leolvasni az arcáról. Érzelemmentes volt.  A szívem majd kiszakadt a bordáim közül, miközben vártam.

- Doktor úr! Kérem, a lényeget mondja! Sikerült a műtét? – szakítottam félbe, mert olyan dolgokról beszélt, amit csak akkor érthettünk volna, ha elvégeztük volna az orvosit.

Az orvos rám nézett, majd egy mély sóhaj után beszélni kezdett….



Hogy tetszett?:$