12. fejezet - Tömény boldogság

Sziasztok! 

El sem hiszem, hogy végre itt vagyok és hoztam nektek a fejezetet.. Sajnálom amiért ennyit késtem, de hát ez vagyok én.. Túl sok minden történik mostanság és nem tudok kétfelé szakadni. De nem keresek mentségeket. A lényeg, hogy itt vagyok a fejezettel együtt! 

Nincs más hátra mint: 

Jó olvasást!

Puszillak Titeket♥

Jess

- Jaj Bella én annyira örülök! De komolyan! Olyan jó így együtt látni Titeket végre! – ugrándozott Rachel a bevásárlóközpont kellős közepén, figyelmen kívül hagyva azt, hogy a fél város minket néz.

- Igen, Rachel. Én is csak, ha lehet, halkabban örvendezz! – csitítottam barátnőm.

- Jó, oké, bocsi, de tényleg annyira örülök, hogy csak na… - kuncogott, és ezt a féle lelkesedést én is megmosolyogtam.

Már órák óta csak a boltokat járjunk. Ha pontosítani akarok két és fél órája és még csak három boltban voltunk. Viszont annak örülök, hogy most nem nekem keres Rachel dolgokat, hanem a babának.

- Nézd ez milyen aranyos? – nézett rám csillogó szemeivel miközben egy kék kis rugdalózót tartott a kezében.

- Igen, aranyos Rachel, de honnan tudod, hogy fiú? – kérdeztem, mert eddig még egyetlenegy rózsaszín ruhadarabot sem keresett. Mindig csak a kék dolgok közt kutatott.

- Érzem – válaszolt kissé teátrálisan, majd tovább tipegett.

- Nem korai ez még? Mármint még csak az első hónapban vagy, nem?

- De ezeknek a törpetipegőknek ki tud ellenállni? – emelt fel ismét egy babaholmit – És ezt nem lehet elég hamar kezdeni, majd te is meg tudod és akkor én nem fogok nyafogni, hanem szépen segítek neked, szóval te is tedd azt, kérlek!

- Törpetipegő? – nevettem figyelmen kívül hagyva utolsó mondatát.

- Jól van már, na! – húzta fel az orrát mosolyogva, de aztán ő is nevetni kezdett.

Még vagy kettő boltba elcibált, de a végén csak két dolgot vett: egy naplót - amibe a piciről szeretne írni - és egy icipici fehér babacipellőt. Hiába utáltam vásárolni, olyan aranyos volt ahogyan nézegette a holmikat, hogy nem tudtam neki nemet mondani.

- Hé,hé,hé! Állj csak meg! Hová hová? – fogta meg a karom.

- Hát… haza. Végeztünk nem? – kérdeztem értetlenül.

- Lenne itt még valami. Tudod, nekem van egy küldetésem szóval kénytelen vagyok teljesíteni – nézett rám, majd belékarolva húzni kezdett vissza.

- Küldetés? 

- Igen – vigyorgott és ez időben megláttam merre is vezet.

- Neeeem.

- De bizony.

- Rachel, kérlek!

- Bella, kérlek! – nézett rám kutyakölyökszemekkel.

- De villámsebességgel! – léptem be a boltba, ahol egy kedves hölgy rögtön segítségünkre sietett. Engem leültettek egy székre és elkezdték elém hozni a színesebbnél színesebb ruhákat.

Kár volt előre örülnöm!

- Ehhez mit szólsz? – emelt fel Rachel egy aranyszínű hosszú estélyit.

- Ne is álmodj!

- Na jó, ez tényleg túlzás! – nézte meg ismét az anyagot, amit a kezében tartott.

- Amúgy meg, hogy tudnék úgy dönteni, hogy azt sem tudom hova megyek majd?

- De én tudom – kacsintott felém, miközben kezeivel a csilli-villi ruhák közt kutatott.

Én csak vártam és folyamatosan egy szócskát mondogattam: NEM.

De Rachel kitartó volt és már vagy a huszadik ruhát mutatta meg.

- Megvan – hallottam meg barátnőm megkönnyebbült sóhaját, majd a szemem elé tartotta a tört fehér, mini ruhát.

- Túl mini – mondtam unott hangon.

- Nem, nem az. Most szépen bemész oda, és felpróbálod – tuszkolt be egy kis helységbe.

Fújtatva kezdtem el bontogatni a ruháim lefelé, majd magamra ráncigálni a másikat. Na jó, nem kellett ráncigálni, mert olyan volt mintha pont rám varrták volna.

Mikor kész lettem megfordultam és belenéztem az egészalakos tükörbe.

Bármennyire is sérti büszkeségem, be kellett ismernem tényleg jól nézett ki a ruha és nem is mutatott annyira sokat. 

Megkönnyebbülten vettem tudomásul, hogy végre nem kell tovább keresgélni, ami azt jelenti, hogy indulhatunk!

                                                                                                             

Gyorsan megvettük a ruhát, majd elhagytuk a bevásárló központot.

   Így képzeltem el Bella ruháját!

***

A napok nagyon gyorsan teltek. Egyre több időt töltöttem La Push-ban. Bár arra a fene nagy meglepetésre még mindig nem került sor és már kezdte fúrni az oldalam vajon mi is lehet az- ez elég ritkán van!

Viszont egy valami szemet szúrt. Charlie elég furán viselkedett ma délután

- Biztos nincs semmi dolgod délután? –kérdezte miközben az újságot olvasta, de látszódott rajta, hogy nem igazán köti le az, amit ott olvas.  

- Igen Apa, semmi dolgom nincs. Mért kérded?

- Áhh csak úgy – ebben a pillanatban megszólalt a telefon, de Charlie még csak meg sem moccant. Így én indultam el a hangos készülék felé.  

- Na ki vagyok?

- Szia, Jake!– mosolyodtam el, mikor meghallottam hangját.

- Mi jót csinálsz ma?

-  Hát igazából nem terveztem semmi különösebbet.

- Szuper! Akkor mi lenne, ha érted mennék úgy… hétre?

- Oké, de miért is?

- Titok! – felelt és lelki szemeim előtt láttam vigyorgó arcát.

- Hát oké…

- Viszont kérni szeretnék tőled valamit!

- Hallgatlak!

- Úgy tudom nemrég voltatok Rachel-el rucit venni…

- Igeeen.

- És találtatok is neked valót…

- Aha.

- Vedd fel! – bökte ki.

- Hogy mi?!

- Vedd fel! – ismételte meg szavait.

- Szóval ma fogsz meglepni… – sóhajtottam.

- Eltaláltad – kuncogott - Most le kell tennem! Szeretlek! – köszönt el. Olyan furcsa volt ezt hallani Tőle.

Tudom, rengetegszer mondta már ezt, de csak mostanában kezdett el a szívem a torkomban dobogni, akárhányszor meghallom ezt az egyszerű szócskát.

- Én is téged! – suttogtam a sípoló hangnak, majd én is letettem a telefont.

- Ki volt az? – kérdezte meg Apa, miközben a kabátját vette.

- Jake, de te hova készülsz?

- Horgászni megyek pár kollégával…

- És ahhoz ennyire ki kell csípni magad? – mértem végig.

- Hát ööö… - nézett rá az órájára – Uh, késésben vagyok, sietnem kell! Szia, kicsim, majd jövök!

 Köszönni sem volt időm úgy viharzott ki a házból. Nem értettem mi folyik itt de az egész kezdett nagyon gyanússá válni.

Lehet, hogy egy nő van a dologban?! – vetette fel a hang a fejemben. Áhh nem hiszem, de ki tudja?!

A nap további részét pakolászással töltöttem. Találtam pár régi képet és azokat kezdtem el nézegetni. Voltak itt családi fényképek régről és néhány a mosatni pillanatokról.

A kezembe került egy nagyon friss kép, konkrétan az, ami az évzárón készült. Emlékszem mennyire is örültem, mikor Apa nem csinált nagy dolgot abból, hogy leérettségiztem.  Persze, az ajándékot nem hagyhatta ki, de ezen kívül nem volt semmi extra.

Elrakosgattam a képeket, majd rápillantottam az órára. Hat óra volt.

Egy kicsit kapkodva kezdtem el készülődni. Viszont még így is az eltervezett tíz perces zuhanyzásból lett vagy fél óra, mivel a forró víz annyira ellazított, hogy elvesztettem az időérzékem.

Szorosan magamra tekertem egy fehér törölközőt, majd a vizes hajamat fésülve indultam vissza a szobámba. A fehér ruha már az ágyamon pihent és én úgy közeledtem felé mintha ez lenne a végzetem… Oké, ez túlzás volt, de nem vagyok hozzászokva én az ilyen szexis dolgokhoz.

Óvatosan felvettem, mert olyan vékony anyagból volt, hogy félő volt elszakad. A ruha úgy simult rám mintha a második bőröm lenne.

Még csak rá se pillantottam az egész alakos tükörre, ahogy elhaladtam mellette.

Gyorsan megszárítottam a hajam, majd az egészet átdobtam a bal oldalamra és egy ezüst gyémántcsattal eltűztem. Nem akartam nagyon puccos lenni, de azért egy kis sminket is raktam magamra, szinte alig látszott.

Mikor az utolsó simításokat végeztem meghallottam, hogy az utcáról valaki dudál. Nem kellett sokat gondolkodnom… Hét óra volt.

Gyorsan felkaptam az extra-magassarkút, ami az ajtóm mellett gubbasztott, majd óvatosan – nehogy kitörjem a nyakam – elindultam le a lépcsőn.

Charlie nem volt itthon, pedig ilyenkor már rég a meccseket nézi egy sörrel a kezében. Nem tudom, hogy hova mehetett, de hogy nagyon kicsípte magát az biztos.

Bezártam magam mögött az ajtót, majd egyensúlyozva elindultam a járdán.  Ez a pár méter most több kilométernek tűnt.

Jacob kisfiúsan mosolyogva nézte ügyetlenkedésem az autónak támaszkodva. Bármennyire is próbáltam arra koncentrálni, hogy hasra ne essek elvonta a figyelmemet.

Hófehér ing volt rajta - ami még jobban kihangsúlyozta bőre színét- és egy fekete nadrág.

Hogy tekinthettél úgy Rá, mint egy bátyra?

- Szia, Szépség – ölelt meg vigyorogva, én pedig a megszólítás hallatán rögtön elpirultam. Miután megölelt, szép lassan megpörgetett – Huhaa, csini vagy! – húzott magához közelebb a derekamnál fogva.

 - Te sem panaszkodhatsz! – mutattam végig rajta.

- Tudom, tudom szívdöglesztő vagyok… - mondta önelégülten és huncutul vigyorogni kezdett.

- Igen, az – mosolyogtam, majd közelebb húzódtam hozzá és összeérintettem ajkainkat. Úgy csókoltam mintha csakis ettől maradhatok életben.

- Hm… Köszönöm ezt a szívélyes fogadtatás – nevetett, majd egy apró puszit nyomva ajkaimra eltávolodott, és kinyitotta előttem az ajtót.

- Sietünk valahova? – kérdeztem meg Jake-t mikor már vagy tízszer nézett az órájára, mióta elindultuk, ami még csak 8 perce volt.

- Mi? Ja, dehogy… - felelt zavartan és egyik kezével megfogta a kezem, majd összekulcsolta őket.

- Miért megyünk hozzátok… és ha jól látom kerülő úton? 

- Túlságosan időben vagyunk – pillantott felém, mikor megszólalt a telefonja. Felvette, de nem volt nagyon bőbeszédű, mert csak pár oké-t hallottam.

Amint lerakta be is gyorsított, így hamar odaértünk.

- Úristen – suttogtam magam elé, mikor megláttam a lampionok sorát – Ez ugye nem az, amire gondolok?

- Tudod, én nem vagyok gondolatolvasó, de talán igen – válaszolta, majd kipattant a kocsiból és kitárta előttem az ajtót.

Kábultan indultam el a kivilágított egyenes szakaszon. Minél közelebb értem annál több embert ismertem meg.

Itt volt Sue, Seth, Leah, Billy, Embry,Sam, Emily, Jared, Paul, Rachel, Quil… Charlie?

Mindannyian fülig érő vigyorral várt egy parketten, ami nem tudom hogyan került oda.

- Jake, mi ez? – kérdeztem.

- Tudom, hogy azt mondtam nem lesz semmiféle buli, de Bella, az ember csak egyszer érettségizik sikeresen! – válaszolt Apa.  Egyszerűen nem tudtam rájuk haragudni, olyan aranyosak voltak.

- De ez nem minden – suttogott a fülembe Jacob, halkan- Nézd csak! – fordított a tömeg felé, ahonnan kilépett egy rég nem látott arc. A szemembe könnyek gyűltek és nagy cseppekbe gurultak le az arcomon.

Olyan gyorsan amilyen gyorsan csak lehetett szeltem át a köztünk lévő távot.

Szorosan megöleltem és a boldogságtól zokogni kezdtem.

- Shhhh – simogatta a hátamat, de az ő hangja is remegett.

- Annyira hiányoztál! – néztem mosolygós szemeibe.

- Nekem is kincsem, de most itt vagyok! – ölelt meg ismét és én szorosan bújtam hozzá.

- Na elég a könnyekből! – köszörülte meg a torkát Charlie. Ez időben elindult a halk zene és a párok egymáshoz simulva kezdtek el táncolni a sötét égbolt alatt.