14. fejezet - Az élet egy önző alak

Sziasztok!

Ismét késtem, de remélem nem pikkeltek rám emiatt! De a legjobb formámat szerettem volna hozni. Nagyon izgulok, hogyan is fog tetszeni nektek, mert ez az a fejezet ami egy általatok már nagyon várt személy szemszögéből íródik. Ez az egyik ok, amiért ennyit késtem vele. Próbáltam a legjobbra megírni, bár kételkedem abban, hogy ez sikerült is, de reménykedem hogy tetszeni fog és nem okozok csalódást nektek:)

Na de nem is fecsegek itt fölöslegesen.

Jó olvasást!

Puszil Titeket:

Jess ♥

Egyszerűen egy barom vagyok! Hogy lehettem ilyen idióta? Mért nem mentem utána az istenért is? Meg kellett volna állítanom és bocsánatot kérni, amiért ilyen hülye voltam.  Nem tudom mi ütött belém, egyszerűen elvesztettem az eszem. De hiába is keresem a mentséget, erre nem fogok találni. Ostoba voltam.

A fal nagy csattanással találkozott az öklömmel egymás után többször, de a végén beláttam ez nem vezet semmire és azt sem akarom, hogy Rachel fölkeljen. Egyedül kell lennem. Meg kell nyugtatnom magam. Leültem az ágy szélére és a kezembe temettem az arcom. Ennél nagyobb marhát nem hordott a hátán a Föld egy ideje.

Bolhából csináltam elefántot, pedig ez nem rám vall.

- Haver, te nem alszol?- dugta be a fejét Seth az ajtón óvatosan.

- Seth, egyedül akarok lenni – mondtam fáradt hangon.

- Bella merre van? – hagyta figyelmen kívül az előbbi kérésem és bentebb lépkedett.

- Seth…

- Hm?

- Megkértelek valamire – mondtam visszafojtott hangon.

- Tudom, de látom, hogy nincs minden rendben és azt olvastam egy pszicho könyvben, hogy az segít, ha kibeszéled magad! – magyarázta – Itt ez a remek alkalom! Én sem vagyok fáradt szóval… Hallgatlak! – helyezkedett kényelembe az ágyam egyik felén. Se szó se beszéd felpattantam és kivágtattam a szobámból

. 

Nem akarom megbántani Seth-et, ezért is jöttem ki. Ha továbbra is bennmaradok tuti, hogy rajta töltöm ki a dühömet.

Az ég koromfekete volt és az idő elég viharossá vált. Úgy döntöttem elindulok az erdő felé, ott semmi sem zavar meg, remélem.

 Elrontottam mindent. Egész végig azt erőltettem, hogy ő nem bízik meg bennem teljesen, közben pedig én. Én idáig abban a hitben voltam, hogy én feltétel nélkül megbízok benne, de… a szerelmében… abban kételkedtem.

Tudtam, hogy érez valamit irántam, de azt is tudtam, hogy sosem leszek első. Neki mindig is az a vérszívó jelentette a mindenséget. Csak, ezt a zavaró tényezőt próbáltam elfelejteni. Úgy látszik eddig bírtam. És ez egy ostoba medál miatt tört elő… Amit nemrég kapott. De mégis mikor volt az a nemrég és én mért nem tudtam róla? Ha visszajöttek volna azt megéreztem volna az biztos, de ha én nem is akkor valamelyik farkas. Minél tovább törtem a fejem, annál jobban kezdett fájni és kezdtem belegabalyodni a gondolataimba.

Bocsánatot kell kérnem tőle. Most azonnal. Nem érdekel hány óra van, ezt így nem bírom tovább. Egy hülye barom voltam és már vagy ezerszer megbántam, hogy csak úgy neki támadtam.

Istenem add, hogy megbocsájtsa ezt a féltékenységi jelenetet! Nem akarom elveszíteni!

Szinte már rohanva tettem meg a visszafelé vezető utat. Amint kiértem a moha fedte erdőből Seth sietett elém.

- Seth, most tényleg nem érek rá!– szakítottam fel az autó ajtaját és azonnal indítottam be a motort.

- Állj már meg! Baj van! Jake! Charlie most hívott!

- Mi? – egy kissé nyugtalan lettem, de csak nincs nagy gáz. Bár mért hívna Charlie hajnalok hajnalán? Elvileg Bella otthon van, vagyis már rég haza kellett volna érni.

- Bella kórházban van.

- Szólj Paul-nak, hogy Rachel nem megy haza éjszakára és vigyázz rájuk! – pattantam be a kocsiba és miután Seth helyeslően bólintott, kilőttem.

Hiába mentem rövidebb úton, így is vagy több órának tűnt mire odaértem a nagy épület elé. Vagy több ezer gondolat átfutott a fejemben ez idő alatt. Mi történt? Hogyan és legfőképp az, hogy miért pont Bella?!

Ha valami baja lesz én esküszöm…

Amint beértem a tekintetem ide-oda cikázott, hátha meglátom Charlie-t vagy valakit. Hiába volt már hajnali 4 óra a kórház még most sem ürült ki, de azért jóval kevesebben voltak, mint napközben.

- Jake! – hallottam meg Charlie hangját, pont az ellenkező irányban amerre én haladtam, így elindultam visszafele.

- Mi történt, Charlie? – kérdeztem meg azt, ami azóta jár a fejemben mióta Seth közölte velem, hogy Bella itt van.

- Gyere! – biccentett a fejével, majd elindultunk a hosszú folyosón. A kezében egy szürke színű poharat szorongatott, amiben kávé gőzölgött.

Amint áttértünk egy másik folyosóra rögtön megláttam Reneét, aki egy zsebkendőt szorongatva nézte a beige színű padlót. Mikor meglátott azonnal elém sietett és szorosan megölelt, és ugyanebbe a pillanatba a könnyei záporozni kezdtek. Ez a mozdulat bennem is elindított valamit és csak még jobban kezdtem aggódni. Ha Reneé ennyire rossz állapotban van, akkor Bellának nyilván nem a bokája ficamodhatott ki, de ezt rögtön gondoltam.

Elsétáltunk a székekig, majd Charlie odaadta Reneének a kávét, aki rögtön kortyolni kezdte azt. Vártam, hogy Charlie mondjon valamit, de láttam rajta, hogy nem is tudja, hol kezdje.

- Ugye nincs nagy baj? – kezdtem el, mert láttam, hogy ha én nem kezdeményezek, akkor soha nem fogom megtudni tőlük, hogy mi is történt. Charlie nem mozdult: ugyanúgy Reneé kezeit szorongatta ,aki eközben könnyes szemeivel sajnálkozóan rám nézett – Kérlek mondjátok el mi történt!

Egymásra néztek, majd Charlie megköszörülte a torkát és beszélni kezdett.

- Bellának balesete volt.  

- Miféle baleset?

- Frontálisan ütközött egy teherautóval. Akik megvizsgálták a helyszínt azt mondták, hogy valószínűleg átcsúszott a másik sávba és akkor… történt.

Azt hittem, hogy csak képzeltem, amit mondott. Az agyam alig bírta felfogni a hallottakat, de mikor sikerült neki, azt kívántam bárcsak lenne ez egy rossz álom és Bella még mindig velem lenne. Épségben.

- Hol van most? – kérdeztem magamon kívül.

- A műtőben. Életveszélyes állapotba hozták be. Még nem tudunk semmit, de biztos minden rendben lesz – szólalt meg Reneé, leginkább magát biztatta mondatával.

Halványan rámosolyogtam, majd üveges tekintettel magam elé nézve felálltam és elindultam.

- Hová mész Jake?

- Kiszellőztettem egy kicsit a fejem.

Igazából fogalmam sincs, mért megyek el onnan, de magányra volt szükségem. Úgy éreztem megfulladok, ha még egy másodpercet el kell töltenem ott benn.

Semmit nem éreztem. Se fájdalmat, se szeretetet, se szomorúságot. Csak ürességet. Nem tudtam másra gondolni, csak arra, hogy mi lesz akkor, ha nem sikerül az orvosoknak megmenti.

Ha nincs többé.

Rossz volt arra gondolni, hogy hogyan is váltunk el. A lelkiismeret felemésztett és hiába akartam nem tudtam megszüntetni.

Amint kiértem a kórházból, kisétáltam a zuhogó esőbe és nem törődve senkivel és semmivel, elindultam. Fogalmam sem volt, hogy merre tartok. Egyszerűen próbáltam elnémítani a gondolataimat. Azt, hogy valójában csak egyetlenegy cérnaszál az, amibe kapaszkodhatok. Az a reményem és félő, hogy elszakad. De bíznom kell abban, hogy sikerülni fog és Bella meggyógyul.

Itt látszik, hogy az élet milyen önző is. Ha megkapsz valamit és boldog vagy, ő egy kis idő múlva el akarja azt venni tőled, hogy szenvedj. Ez elég… igazságtalan.

Fél hat lévén a horizont vörösleni kezdett és a nap kis része előbújt.

Nem mentem messzire, így nem is tartott sokáig mire visszaértem.

Reneé és Charlie még mindig ugyanott ült és várt.

- Sziasztok! – köszöntem fáradtan – Van valami hír?

- Nincs, még senki sem jött ki.

Csalódottan sóhajtottam egyet, majd én is leültem melléjük és vártam. Vártunk.

Az ajtó hirtelen csapódott ki és egy magas fickó lépett ki tetőtől talpig bebugyolálva valami kék ruhába. Mögüle egy nővérke lépett ki és viharzott el.

Úgy pattantunk fel, mint akiket darázs csípett volna. A doktor levette a maszkot az arcáról és üdvözölt minket. Nem tudtam semmit sem leolvasni az arcáról. Érzelemmentes volt.  A szívem majd kiszakadt a bordáim közül, miközben vártam.

- Doktor úr! Kérem, a lényeget mondja! Sikerült a műtét? – szakítottam félbe, mert olyan dolgokról beszélt, amit csak akkor érthettünk volna, ha elvégeztük volna az orvosit.

Az orvos rám nézett, majd egy mély sóhaj után beszélni kezdett….



Hogy tetszett?:$

13. fejezet - Bízz!

- Mikor érkeztél? – kérdeztem Anya felé fordulva egy farönkön ülve. Bár a ruha szemszögéből nézve nem éppen a legalkalmasabb ülőhely, de olyan kellemes volt a tűz mellett ülni és beszélgetni.

- Nem rég. Igazából alig tudtam elszabadulni a munkahelyemről, de aztán nagy nehezen sikerült és… Itt vagyok! – mosolygott.

- Kinek az ötlete volt ez az egész?

- Jake felhívott és elmesélte az ötletét miszerint csapunk egy érettségi bulit. Persze nekem nem volt ellenemre így rögtön intézkedni kezdtem és persze segítettem Jake.nek a távolból amennyire csak tudtam – magyarázta- De ugye nem haragszol, amiért mégiscsak …

- Nem, nem haragszom. Igazából nagyon örülök. Komolyan! Annyira megleptetek – tényleg nem haragudtam. Én már rég letudtam a fejemben az érettségit és azt, hogy a kérésemre nem volt semmiféle buli. – Phil hogy-hogy nem jött?

- Nem engedte el a főnöke – húzta fel az orrát morcosan – De most már neked kell meglátogatni minket! Még nem is voltál az óta mióta megvettük a házat. És amúgy is rád férne egy kis napfény!

- Oké, ígérem, meglátogatlak majd titeket!

- Hölgyeim! – hajolt meg előttünk Jake szélesen vigyorogva – Elrabolhatom a kisasszonyt egy tánc erejéig? – nyújtotta a kezét.

- Nem hiszem, hogy ez jó ötlet – húztam el a szám, és félve néztem a táncparkett felé.

- Ugyan már Bella! – rótt meg anya finoman, majd felpattant és engem is felrántott – A táncba még senki sem halt bele! Ez a Te estéd! Élvezd! – kacsintott egyet, majd elveszett a tömegbe.

- Szóval?

- Na jó – fogadtam el, majd hagytam, hogy a táncparkettre vezessen. Átkaroltam és hagytam, hogy ő vezessen. A zene halk volt, egyedül a hegedű vékony hangja tűnt ki a többi hangszer közül.

- Köszönöm – néztem Jake szemeibe áhítattal. Sötét volt mégis hibátlanul láttam arcának ívét és koromfekete szemeit.

- Mit?

- Ezt az egészet – néztem körül. Egyszerűen gyönyörű volt minden, és fogalmam sincs, hogy Jake ezt hogyan hozhatta össze és egyáltalán, hogy jutott az eszébe, hogy rendezzen nekem egy ilyesfajta estét.

- Nincs mit.

- De igen is van! Ez elképesztő!

- Szóval tetszik? – ragyogott fel a szeme és ravaszul elmosolyodott – Eddig úgy tudtam, hogy nem igazán preferálod az ilyen „kicsípem magam és táncolok” dolgokat…

- Eddig… - mosolyogtam, majd közel hajoltam hozzá és megcsókoltam ajkait. Úgy éreztem magam, mint aki egy mesébe csöppent. Mintha én lennék Hamupipőke csak mostoha nélkül és a herceg sem elsőre talált rám. Az én életem is tele van csodákkal, misztikus lényekkel, kalanddal és persze remélem, Happy End-el végződik.

- Bella, inkább menj haza és pihend ki magad! – szólt rám Rachel miközben a tányérokat szedtem össze az egyik asztalról.

- Hogy is ne! És rátok hagyjam a nehéz munkát?! Azt már nem! Hálából segítek elpakolni, és amit csak kell!

- De már hajnali fél három, alig állsz a lábadon!

- Erről jut eszembe! – raktam le óvatosan a kezemben lévő tányérokat, majd sietve elindultam Rachel felé. Miután elmentek a vendégek, azonnal kibújtam a cipőből és megkönnyebbülve éreztem talpam alatt a hideg talajt – Gyere! – karoltam barátnőmbe, majd szépen elindultam a ház felé.

- Most meg mi van? Hova megyünk? – kezdett el tiltakozni.

- Te aludni – válaszoltam.

- Azt már nem! És hagyjak rád mindent…?!

- Nem, majd megkérem a többieket is, hogy segítsenek! Így oké? – érdeklődtem – Rachel? Minden rendben? – kérdeztem aggódva, mikor egy kicsit megtántorgott és rám nehezedett.

- Persze – szólalt meg halk hangon – Azt hiszem tényleg jobb lesz, ha pihenek egy kicsit – bólintott, majd szinte teljes súlyával rám nehézkedve értük el szobáját. Ott lassan az ágyra dőlt én pedig betakartam.

- Jól érzed magad? – kérdeztem aggódva, mikor megláttam, hogy a sötétbe megcsillant az arcán egy könnycsepp.

- Bella, olyan rossz előérzetem van.  – szipogott – Ígérd meg, hogy vigyázol magadra és Jake-re is! – mondta remegő hangon.

- Nyugodj meg! Nem fog történni semmi sem! Biztonságban van mindenki! Elvégre öt farkas van a környéken – mosolyogtam, bár én is megijedtem szavai hallatán – Biztos csak a hormonok játszadoznak veled!

- Lehet… - hagyta annyiba, de láttam rajta, hogy nem nyugodott meg teljesen – Itt maradsz éjszakára… vagyis itt alszol?

- Még nem tudom Rachel.

- Jó, de tényleg vigyázzatok magatokra!

- Ígérem! Jó éjszakát! – csuktam be magam mögött az ajtót, miután elbúcsúztam tőle.

Aggasztott az, amit Rachel mondott. Bár kétlem, hogy történne akármi, hisz biztonságban vagyunk.

- Szia!- éreztem meg Jake ölelő karjait a derekam körül.

- Szia – dőltem hátra.

- Elmondod, hogy min gondolkodtál ennyire? – dőlt le a mellettünk lévő kanapéra engem is magával rántva. 

- Nem lényeges – helyezkedtem el kényelmesen.

- Biztos?

- Persze – mosolyogtam és egy pillanatra lehunytam a szemem, mert nagyon fáradt voltam, de amint eszembe jutott, hogy mi a helyzet kinn…

- Hova mész?

- Ki – válaszoltam nemes egyszerűséggel.

- Mégis mért?

- Talán, mert kész csatatér van odakinn.

- Hagyd csak, majd holnap elintézzük mi… Ez nem a te dolgod – rázta meg a fejét, majd kinyújtotta karjait, én pedig lassan visszabattyogtam.

- Nem, ragaszkodom hozzá, hogy segítsek! 

- Úgysem fogadnál el nemleges választ…

- Így van! – mosolyogtam ravaszul, majd megcsókoltam, amit viszonzott.

 Az agyamat elöntötte a mélyvörös köd, és nem gondolkodtam. Nem kellett visszafognom magam, mint máskor. Hálás voltam neki és szerettem őt, és ezt ki is akartam mutatni. Tudom, hogy ez nem csak a testiségről szól. De én már a lelkem minden szegletét átadtam neki, még ha ezzel ő nincs is teljesen tisztába. Akartam őt és nem csak a gondolatát a szerelmének.

Az agyam kikapcsolt olyannyira, hogy már csak azt vettem észre, hogy egy ágyon fekszem alattam Jake-el. Egy pillanatra megijedtem a tudattól, hogy ennyire könnyen elveszítem a fonalat egy-egy történés között. Megtámaszkodtam Jacob mellkasán és csak néztem vágytól izzó szemeibe. Éreztem simogató kezét az oldalamon. A ruhám nem sokat takart ebben a helyzetben, ugyanis már a csípőmig csúszott. Jake elmosolyodott, majd lassan feltornázta magát és lágy csókot lehet ajkaimra.

- Aludjunk… - rázta meg a fejét mosolyogva – Fáradt vagy – mondta rekedt hangon én pedig már-már kétségbeesetten ráztam a fejem. Tudtam, hogy azt hiszi azért fagytam le, mert még nem vagyok készen rá. Nem válaszoltam, csak újra megcsókoltam és szép lassan visszadöntöttem az ágyra. Visszacsókolt, de éreztem, hogy még hezitál. Meg akartam győzni, így ostromlásba kezdtem. Nála is kell egy olyan pontnak lenni, ahol már nincs ekkora önuralma. Abbahagytam ajkai kóstolgatását és szép lassan végigcsókoltam álla vonalát. A testem lángolt, viszont a kezem jéghideg volt. Óvatosan gomboltam ki fehér ingjét és simítottam végig mellkasán. A kezem rögtön átvette teste melegét. Kajánul elmosolyodtam mikor simításaim alatt éreztem, ahogy az izmok megugranak. Szemeit becsukta, de tudtam, hogy hamarosan nyert ügyem van. Apró csókokat leheltem mellkasa minden egyes pontjára egyre lentebb és lentebb. Egyik pillanatról a másik pillanatra mozdult. Szorosan átölelt karjaival és megcsókolt. A belsőm ujjongott és büszke voltam magamra, amiért elértem a célom. Fordított a helyzetünkön, így én kerültem alulra. Lábaimat a csípője köré fontam, úgy, hogy még egy homokszem sem fért volna el közöttünk. Végigsimított az oldalamon és a nyakamat kezdte el csókolgatni. Mindkét karomon végigjártatta az ujjait, majd fejem fölött összefogta őket. Szenvedélyesen megcsókolt, miközben a karomat tartotta bilincsben. Aztán hirtelen megállt és az egyik karomat a szeme elé helyezte. Rögtön tudtam mi zavarta meg.

- Ez mi?

- Egy medál – válaszoltam levegő után kapkodva.

- Mikor kaptad?

- Nemrég, de Jake mért fontos ez? -  Kérlek Istenem, csak most ne…!

- Kitől kaptad? – folytatta és eltávolodott tőlem.

- Jake…

- Igen? – kimásztam alóla és még mindig remegő lábakkal kezdtem el fel-alá járkálni a szobába. Nem akartam felzaklatni, viszont, ha most megmondom, akkor ez elkerülhetetlen lesz. Az ablak elé sétáltam, és próbáltam egyenletesen lélegezni.

- Edward-tól – böktem ki és karba tett kezekkel bámultam az erdőt, amit a Hold ezüstfénnyel világított meg.

- Azt mondtad nemrég… - a hangja csalódott volt és szívem majd megszakadt, amiért nem mondtam el neki rögtön. Hogy őszinte legyek, kiment a fejemből, mert annyi minden történt mostanság, hogy megfeledkeztem róla.

- Igen, nemrég, egy éjszaka.

- Remek! – hallottam dühös hangját, és hallottam, ahogy felpattan az ágyról, majd elkezd járkálni – Szereted őt még, igaz? – kérdezte halk hangon. Hitetlenkedve megfordultam.

- Hogy mi?

- Szóval igen.

- Jake, nem hiszem el, hogy ezt az egészet egy medál miatt hiszed– csattantam fel- Bevallom, sokat számít nekem ez a medál, sőt… Ez az életem egy darabkája. Egy emlék, amit soha nem akarok elfelejteni, érted?  Szerettem Edwardot, de ez mára már megváltozott.

- Tehát ha nincs ló, jó a szamár is?

- Ezt nem hiszem el – hunytam le a szemem és úgy gondoltam jobb lesz, ha nem maradok.

- Bella, most meg hova mész? – ragadott karon, ahogy elhaladtam mellette.

- Még, hogy én nem bízom benned… - suttogtam elcsukló hanggal – Tudod én mindent megtettem, hogy meggyőzzelek, arról, hogy nagyon is bízom. Kiderült, nem velem van a probléma. Ha bíznál bennem, bíznál a szerelmemben is, amit nem más iránt érzek, hanem irántad. Sajnálom – rántottam ki a kezem szorításából és kisétáltam az ajtón.

Ahogy átléptem a küszöböt, úgy éreztem a szívem megszakadt és a szememből előbújtak a hatalmas cseppek. Az eső is rákezdett én pedig alig láttam el az orromig ebben a nagy sötétben. Mire elbotorkáltam az autóig egy kissé kék-zöld lettem. A motor hangja ijesztően hangos volt. Könnyes szemmel kanyarodtam rá a főútra.

Az eső egyre jobban rákezdett, én pedig egyre gyorsabban hajtottam Minél előbb haza akartam érni. Ahogy csak bírtam, olyan gyorsan pislogtam, hogy azok az átkozott cseppek eltűnjenek a szememből, csakhogy mind hiába, hisz az ablakomon egy vízesés helyezkedett el. Hosszabb fényre kapcsoltam, hogy jobban lássam az utat, de ahogy visszarántottam a kezem a medál lánca elszakadt, a medál pedig a lábam mellé esett. Lenyúltam az egyik kezemmel érte, miközben az utat figyeltem, de sehogy sem akart a kezeim közé kerülni. Elhagytam a kanyart és úgy gondoltam, van még egy kis időm a következőig, így a tekintettemmel is kutatni kezdtem a csillogó ékszer után. Mikor meglett rögtön visszahelyezkedtem és átdobtam az anyósülésre a lánccal együtt. A következő pillanatban minden olyan gyorsan történt. Ahogy visszapillantottam az útra egy vakító fény világított a szemembe és én reflexből a fékre tapostam, csakhogy hiába… Az autó megcsúszott és egyenesen a dudáló kamionba csapódott, engem pedig ellepett egy fekete, sűrű köd és egyetlen egy valaki jutott az eszembe: Jake…

12. fejezet - Tömény boldogság

Sziasztok! 

El sem hiszem, hogy végre itt vagyok és hoztam nektek a fejezetet.. Sajnálom amiért ennyit késtem, de hát ez vagyok én.. Túl sok minden történik mostanság és nem tudok kétfelé szakadni. De nem keresek mentségeket. A lényeg, hogy itt vagyok a fejezettel együtt! 

Nincs más hátra mint: 

Jó olvasást!

Puszillak Titeket♥

Jess

- Jaj Bella én annyira örülök! De komolyan! Olyan jó így együtt látni Titeket végre! – ugrándozott Rachel a bevásárlóközpont kellős közepén, figyelmen kívül hagyva azt, hogy a fél város minket néz.

- Igen, Rachel. Én is csak, ha lehet, halkabban örvendezz! – csitítottam barátnőm.

- Jó, oké, bocsi, de tényleg annyira örülök, hogy csak na… - kuncogott, és ezt a féle lelkesedést én is megmosolyogtam.

Már órák óta csak a boltokat járjunk. Ha pontosítani akarok két és fél órája és még csak három boltban voltunk. Viszont annak örülök, hogy most nem nekem keres Rachel dolgokat, hanem a babának.

- Nézd ez milyen aranyos? – nézett rám csillogó szemeivel miközben egy kék kis rugdalózót tartott a kezében.

- Igen, aranyos Rachel, de honnan tudod, hogy fiú? – kérdeztem, mert eddig még egyetlenegy rózsaszín ruhadarabot sem keresett. Mindig csak a kék dolgok közt kutatott.

- Érzem – válaszolt kissé teátrálisan, majd tovább tipegett.

- Nem korai ez még? Mármint még csak az első hónapban vagy, nem?

- De ezeknek a törpetipegőknek ki tud ellenállni? – emelt fel ismét egy babaholmit – És ezt nem lehet elég hamar kezdeni, majd te is meg tudod és akkor én nem fogok nyafogni, hanem szépen segítek neked, szóval te is tedd azt, kérlek!

- Törpetipegő? – nevettem figyelmen kívül hagyva utolsó mondatát.

- Jól van már, na! – húzta fel az orrát mosolyogva, de aztán ő is nevetni kezdett.

Még vagy kettő boltba elcibált, de a végén csak két dolgot vett: egy naplót - amibe a piciről szeretne írni - és egy icipici fehér babacipellőt. Hiába utáltam vásárolni, olyan aranyos volt ahogyan nézegette a holmikat, hogy nem tudtam neki nemet mondani.

- Hé,hé,hé! Állj csak meg! Hová hová? – fogta meg a karom.

- Hát… haza. Végeztünk nem? – kérdeztem értetlenül.

- Lenne itt még valami. Tudod, nekem van egy küldetésem szóval kénytelen vagyok teljesíteni – nézett rám, majd belékarolva húzni kezdett vissza.

- Küldetés? 

- Igen – vigyorgott és ez időben megláttam merre is vezet.

- Neeeem.

- De bizony.

- Rachel, kérlek!

- Bella, kérlek! – nézett rám kutyakölyökszemekkel.

- De villámsebességgel! – léptem be a boltba, ahol egy kedves hölgy rögtön segítségünkre sietett. Engem leültettek egy székre és elkezdték elém hozni a színesebbnél színesebb ruhákat.

Kár volt előre örülnöm!

- Ehhez mit szólsz? – emelt fel Rachel egy aranyszínű hosszú estélyit.

- Ne is álmodj!

- Na jó, ez tényleg túlzás! – nézte meg ismét az anyagot, amit a kezében tartott.

- Amúgy meg, hogy tudnék úgy dönteni, hogy azt sem tudom hova megyek majd?

- De én tudom – kacsintott felém, miközben kezeivel a csilli-villi ruhák közt kutatott.

Én csak vártam és folyamatosan egy szócskát mondogattam: NEM.

De Rachel kitartó volt és már vagy a huszadik ruhát mutatta meg.

- Megvan – hallottam meg barátnőm megkönnyebbült sóhaját, majd a szemem elé tartotta a tört fehér, mini ruhát.

- Túl mini – mondtam unott hangon.

- Nem, nem az. Most szépen bemész oda, és felpróbálod – tuszkolt be egy kis helységbe.

Fújtatva kezdtem el bontogatni a ruháim lefelé, majd magamra ráncigálni a másikat. Na jó, nem kellett ráncigálni, mert olyan volt mintha pont rám varrták volna.

Mikor kész lettem megfordultam és belenéztem az egészalakos tükörbe.

Bármennyire is sérti büszkeségem, be kellett ismernem tényleg jól nézett ki a ruha és nem is mutatott annyira sokat. 

Megkönnyebbülten vettem tudomásul, hogy végre nem kell tovább keresgélni, ami azt jelenti, hogy indulhatunk!

                                                                                                             

Gyorsan megvettük a ruhát, majd elhagytuk a bevásárló központot.

   Így képzeltem el Bella ruháját!

***

A napok nagyon gyorsan teltek. Egyre több időt töltöttem La Push-ban. Bár arra a fene nagy meglepetésre még mindig nem került sor és már kezdte fúrni az oldalam vajon mi is lehet az- ez elég ritkán van!

Viszont egy valami szemet szúrt. Charlie elég furán viselkedett ma délután

- Biztos nincs semmi dolgod délután? –kérdezte miközben az újságot olvasta, de látszódott rajta, hogy nem igazán köti le az, amit ott olvas.  

- Igen Apa, semmi dolgom nincs. Mért kérded?

- Áhh csak úgy – ebben a pillanatban megszólalt a telefon, de Charlie még csak meg sem moccant. Így én indultam el a hangos készülék felé.  

- Na ki vagyok?

- Szia, Jake!– mosolyodtam el, mikor meghallottam hangját.

- Mi jót csinálsz ma?

-  Hát igazából nem terveztem semmi különösebbet.

- Szuper! Akkor mi lenne, ha érted mennék úgy… hétre?

- Oké, de miért is?

- Titok! – felelt és lelki szemeim előtt láttam vigyorgó arcát.

- Hát oké…

- Viszont kérni szeretnék tőled valamit!

- Hallgatlak!

- Úgy tudom nemrég voltatok Rachel-el rucit venni…

- Igeeen.

- És találtatok is neked valót…

- Aha.

- Vedd fel! – bökte ki.

- Hogy mi?!

- Vedd fel! – ismételte meg szavait.

- Szóval ma fogsz meglepni… – sóhajtottam.

- Eltaláltad – kuncogott - Most le kell tennem! Szeretlek! – köszönt el. Olyan furcsa volt ezt hallani Tőle.

Tudom, rengetegszer mondta már ezt, de csak mostanában kezdett el a szívem a torkomban dobogni, akárhányszor meghallom ezt az egyszerű szócskát.

- Én is téged! – suttogtam a sípoló hangnak, majd én is letettem a telefont.

- Ki volt az? – kérdezte meg Apa, miközben a kabátját vette.

- Jake, de te hova készülsz?

- Horgászni megyek pár kollégával…

- És ahhoz ennyire ki kell csípni magad? – mértem végig.

- Hát ööö… - nézett rá az órájára – Uh, késésben vagyok, sietnem kell! Szia, kicsim, majd jövök!

 Köszönni sem volt időm úgy viharzott ki a házból. Nem értettem mi folyik itt de az egész kezdett nagyon gyanússá válni.

Lehet, hogy egy nő van a dologban?! – vetette fel a hang a fejemben. Áhh nem hiszem, de ki tudja?!

A nap további részét pakolászással töltöttem. Találtam pár régi képet és azokat kezdtem el nézegetni. Voltak itt családi fényképek régről és néhány a mosatni pillanatokról.

A kezembe került egy nagyon friss kép, konkrétan az, ami az évzárón készült. Emlékszem mennyire is örültem, mikor Apa nem csinált nagy dolgot abból, hogy leérettségiztem.  Persze, az ajándékot nem hagyhatta ki, de ezen kívül nem volt semmi extra.

Elrakosgattam a képeket, majd rápillantottam az órára. Hat óra volt.

Egy kicsit kapkodva kezdtem el készülődni. Viszont még így is az eltervezett tíz perces zuhanyzásból lett vagy fél óra, mivel a forró víz annyira ellazított, hogy elvesztettem az időérzékem.

Szorosan magamra tekertem egy fehér törölközőt, majd a vizes hajamat fésülve indultam vissza a szobámba. A fehér ruha már az ágyamon pihent és én úgy közeledtem felé mintha ez lenne a végzetem… Oké, ez túlzás volt, de nem vagyok hozzászokva én az ilyen szexis dolgokhoz.

Óvatosan felvettem, mert olyan vékony anyagból volt, hogy félő volt elszakad. A ruha úgy simult rám mintha a második bőröm lenne.

Még csak rá se pillantottam az egész alakos tükörre, ahogy elhaladtam mellette.

Gyorsan megszárítottam a hajam, majd az egészet átdobtam a bal oldalamra és egy ezüst gyémántcsattal eltűztem. Nem akartam nagyon puccos lenni, de azért egy kis sminket is raktam magamra, szinte alig látszott.

Mikor az utolsó simításokat végeztem meghallottam, hogy az utcáról valaki dudál. Nem kellett sokat gondolkodnom… Hét óra volt.

Gyorsan felkaptam az extra-magassarkút, ami az ajtóm mellett gubbasztott, majd óvatosan – nehogy kitörjem a nyakam – elindultam le a lépcsőn.

Charlie nem volt itthon, pedig ilyenkor már rég a meccseket nézi egy sörrel a kezében. Nem tudom, hogy hova mehetett, de hogy nagyon kicsípte magát az biztos.

Bezártam magam mögött az ajtót, majd egyensúlyozva elindultam a járdán.  Ez a pár méter most több kilométernek tűnt.

Jacob kisfiúsan mosolyogva nézte ügyetlenkedésem az autónak támaszkodva. Bármennyire is próbáltam arra koncentrálni, hogy hasra ne essek elvonta a figyelmemet.

Hófehér ing volt rajta - ami még jobban kihangsúlyozta bőre színét- és egy fekete nadrág.

Hogy tekinthettél úgy Rá, mint egy bátyra?

- Szia, Szépség – ölelt meg vigyorogva, én pedig a megszólítás hallatán rögtön elpirultam. Miután megölelt, szép lassan megpörgetett – Huhaa, csini vagy! – húzott magához közelebb a derekamnál fogva.

 - Te sem panaszkodhatsz! – mutattam végig rajta.

- Tudom, tudom szívdöglesztő vagyok… - mondta önelégülten és huncutul vigyorogni kezdett.

- Igen, az – mosolyogtam, majd közelebb húzódtam hozzá és összeérintettem ajkainkat. Úgy csókoltam mintha csakis ettől maradhatok életben.

- Hm… Köszönöm ezt a szívélyes fogadtatás – nevetett, majd egy apró puszit nyomva ajkaimra eltávolodott, és kinyitotta előttem az ajtót.

- Sietünk valahova? – kérdeztem meg Jake-t mikor már vagy tízszer nézett az órájára, mióta elindultuk, ami még csak 8 perce volt.

- Mi? Ja, dehogy… - felelt zavartan és egyik kezével megfogta a kezem, majd összekulcsolta őket.

- Miért megyünk hozzátok… és ha jól látom kerülő úton? 

- Túlságosan időben vagyunk – pillantott felém, mikor megszólalt a telefonja. Felvette, de nem volt nagyon bőbeszédű, mert csak pár oké-t hallottam.

Amint lerakta be is gyorsított, így hamar odaértünk.

- Úristen – suttogtam magam elé, mikor megláttam a lampionok sorát – Ez ugye nem az, amire gondolok?

- Tudod, én nem vagyok gondolatolvasó, de talán igen – válaszolta, majd kipattant a kocsiból és kitárta előttem az ajtót.

Kábultan indultam el a kivilágított egyenes szakaszon. Minél közelebb értem annál több embert ismertem meg.

Itt volt Sue, Seth, Leah, Billy, Embry,Sam, Emily, Jared, Paul, Rachel, Quil… Charlie?

Mindannyian fülig érő vigyorral várt egy parketten, ami nem tudom hogyan került oda.

- Jake, mi ez? – kérdeztem.

- Tudom, hogy azt mondtam nem lesz semmiféle buli, de Bella, az ember csak egyszer érettségizik sikeresen! – válaszolt Apa.  Egyszerűen nem tudtam rájuk haragudni, olyan aranyosak voltak.

- De ez nem minden – suttogott a fülembe Jacob, halkan- Nézd csak! – fordított a tömeg felé, ahonnan kilépett egy rég nem látott arc. A szemembe könnyek gyűltek és nagy cseppekbe gurultak le az arcomon.

Olyan gyorsan amilyen gyorsan csak lehetett szeltem át a köztünk lévő távot.

Szorosan megöleltem és a boldogságtól zokogni kezdtem.

- Shhhh – simogatta a hátamat, de az ő hangja is remegett.

- Annyira hiányoztál! – néztem mosolygós szemeibe.

- Nekem is kincsem, de most itt vagyok! – ölelt meg ismét és én szorosan bújtam hozzá.

- Na elég a könnyekből! – köszörülte meg a torkát Charlie. Ez időben elindult a halk zene és a párok egymáshoz simulva kezdtek el táncolni a sötét égbolt alatt.