16. fejezet

Ismét itt. Azt hiszem, hogy lassan törzshelyemmé válik ez a hely. Ahogy belenéztem a tükörbe, arcom nyúzott volt és alig ismertem magamra. A víz halványpirossá vált, ahogy ráfolyattam kezeimre.

Szép lassan kisétáltam a folyósóra és leültem egy székre, majd arcom kezeimbe temettem.

Kezdem megérteni, hogy az Élet csak egy játszma, ahol úgy kell ügyeskedned, hogy örömöt lelj benne. Eddig mindig tréfásan fogtam fel a dolgokat, de valahogy ez most egy nagy fordulatot vett. Talán én változtam? 

Vagy a körülmények miatt van ez? Bárhogy is, nagyon ritka eset az olyan hogy Te nyersz.

- Jól vagy? – hallottam meg egy ismeretlen hangot mellőlem, ami kiszakított a gondolataimból.

- Remekül – morogtam, közben pedig a hang felé pillantottam és egy alacsony, barna hajú lány állt mellettem.

- Hát nem úgy tűnik – beszélt halkan. Hangja mély volt apró termetéhez képest.

- Mivel azt vártam, hogy a kórház erre a részére legközelebb 8 hónap múlva jövök…

- Oh, sajnálom, ne haragudj – hajtotta le a fejét bűnbánóan.

- Semmi baj – ráztam meg a fejem – És te? Mért vagy itt? – érdeklődtem.

- A nővérem veszélyeztetett terhes, és míg ő az egyik kórteremben pihen, addig én a papírokat intézem – mosolygott. Egyáltalán nem látszódott rajta, hogy izgulna az miatt, hogy a testvére elvetélhet. Magabiztosnak és életvidámnak tűnt.

- Értem – bólintottam – Elárulod a neved?

- Anne Parker –válaszolt kedvesen, majd kinyújtotta a jobbját – És téged?

- Jacob Black- fogadtam el.

- Örülök, hogy … - akadt el a mondatban. Nyilván azért, mert a „megismerhettelek” nem igazán jó kifejezés, hisz nem igazán tudja, hogy ki is vagyok - hogy összefutottunk Jacob! Ne legyél ilyen kedvetlen sokáig, mert nem áll jól – nevetett, majd a kezét a homlokához rakta és szalutált egyet elköszönésképp, majd ellépkedett mellőlem és egy orvoshoz lépett, akinek elkezdett magyarázni miközben a papírokat mutogatta, ami a kezében volt. 

Hogy lehet valaki ennyire életvidám? Egyszerűen ez elképesztő… mármint eddig még csak egy embert ismertem, aki ennyire vidám volt. Rachel, de ő most…

Úristen! Elfelejtettem felhívni a többieket! A francba.

Azonnal előkaptam a telefonom, majd először Paul-t hívtam, de nem vette fel.. Akkor még mindig őrjáratban van. Újra tárcsázni kezdtem viszont most Apa számát.

- Szia fiam! Hol vagy? – szólt bele, aggódva.

- Paul merre van?

- Még nem váltották le egymást, majd egy óra múlva.

- Most azonnal szólj neki, hogy a kórházban vagyunk…

- Mi történt?

- Azt hiszem Rachel elvesztette a babát…

- Hogyan? – hallottam a hangját, hogy megcsuklik.

- Amikor hazaértem, ott volt a fürdőbe és minden vér volt. Azonnal behoztam a kórházba… Még nem tudok semmit.

- Rendben fiam… Azonnal szólók Paul-nak – mondta lassan, halk hangon, majd egy köszönés után letette a telefont.

Én is zsebre vágtam a kütyüt, majd elkezdtem ismét várakozni.

- Uram! Ön Jacob Black, igaz? – állt meg előttem egy fiatal nő úgy fél óra múlva.

- Igen, én vagyok! – pattantam fel idegesen.

- Jó napot! Én Dr. Valerie Smith vagyok, a nővére kezelőorvosa – mutatkozott be kedvesen, nagy megdöbbenésemre, mert nem néztem volna ki belőle, hogy orvos.

- Hogy van Rachel?

- A nővére jól van, már amennyire lehet. Még benntartjuk megfigyelésre, de ha jobban lesz, akkor egy hét múlva haza is mehet. Viszont a magzatot…

- Rendben, értem – szakítottam félbe, mert nem akartam hallani. Sejtettem, hogy mi fog történni... – Bemehetek hozzá?

- Igen, de kérem, ne zaklassa fel és ne sokáig maradjon benn. Pihenésre van szüksége.

- Köszönöm – bólintottam, majd elindultam Rach szobája felé.

***

- Szia! – mosolyogtam és becsuktam magam mögött az ajtót, majd lassan odasétáltam az ágyhoz és leültem a szélére – Jól vagy? – kérdeztem, de ő nem válaszolt, csak a falat nézte üveges tekintettel – Az orvos azt mondta, hogy ha rendbe jössz, akkor egy hét múlva hazajöhetsz. Paul nemsokára itt lesz!- beszéltem tovább, de ő még mindig rezzenéstelen arccal bámulta a türkiz színű csempét a falon- Minden rendben lesz! Megígérem! – öleltem meg, de mintha egy babát öleltem volna.

Mikor kiléptem a folyósóra és benéztem az üvegablakon, még mindig ugyanúgy ült mozdulatlanul.

Egy kissé megijesztett a viselkedése, de hittem abban, hogy nemsokára rendbe jön.

- Paul! – láttam meg, majd elé siettem.

- Jake, mi történt? Hol van? – kapkodta a levegőt idegesen.

- Most jövök tőle. Ő jól van.

- Hogy érted azt, hogy Ő jól van? – remegett – Ugye nem azt akarod mondani, hogy…?-

- Nyugodj meg!

- Ugye nem? – nem hagyta abba a remegést, így az én idegességem sem csillapodott. Lassan bólintottam, majd elviharzott mellettem és egyenesen Rach szobájába ment.

Elkezdtem sétálni a folyóson és végül eljutottam Belláig. Nem volt most a kórházban senki sem. Reneé és Charlie is hazament lepihenni. 

Tudtam, hogy nem szabadna itt lennem, de muszáj volt látnom Őt. Most szükségem lenne rá... Bárcsak felébredne már.