17. fejezet - Rejtett világ

Sziasztok mindenki!

Először is, nagyon szépen köszönöm a türelmeteket és a sikeres angol vizsga után /fáradtan/, de megírtam nektek ezt a fejezetet... Nem annyira eseménydús, de a vége remélem sokak tetszését elnyeri! : ) 

p.s.: kitettem egy szavazást.. elég rövid időre, hisz minél hamarabb nekikezdenék a fejezetnek, így ha a legtöbb válasz az lesz, hogy szívesen olvasnátok egy Rach szemszöget akkor megírom azt nektek, de ha nem akkor haladok tovább: ) Nem árulom el a Rachel-es fejezet lényegét... Nem befolyásolni akarlak titeket, de én szívesen megírnám: ) 

Jó olvasás!

Jess♥

Túl sok minden történt az elmúlt három napba. Még tisztán emlékszem, hogy Bella mennyire boldog volt, ahhoz képest mennyire ellenezte, hogy bulit rendezzen neki valaki és most itt fekszik, és ki tudja mikor ébred fel és milyen állapotban. Aztán ott van Rachel… Mikor bejelentette, hogy babát várt Apa repesett az örömtől. Paul érzéseit pedig szavakba foglalni nem lehetett, hisz a lenyomata babát várt tőle. Folyton az járt a fejében, hogy milyen lesz az életük, ha a pici is velük lesz. Egy kislányt szeretett volna, aki megszólalásig hasonlít Rachel-re. Az a legrosszabb, hogy én is láttam ezeket a képeket és így még rosszabb érzés azt tudni, hogy ez nem fog bekövetkezni. Persze ezek az érzések fel sem érnek ahhoz, amit most Paul vagy Rachel érezhet. Talán én nem tudom, mi az a bevésődés és elképzelni se tudom, de én is vesztettem velük együtt.

- Fiam! –hallottam meg Billy hangját, amikor – vigyázva nehogy észrevegyenek – kisétáltam a folyósóra – ezután rögtön megláttam, ahogy épp felém tart – Hogy van Rachel?

- Jól van.

- Hál’ Istennek – sóhajtotta fel megkönnyebbülten,  persze nem teljesen – És akkor a pici... az nem..?

- Nem – fejeztem be a mondatát.

- Annyira boldog volt.

- Igen – mosolyogtam halványan – De biztos vagyok abban, hogy nemsokára ugyanolyan boldog lesz.

- Reméljük! Na és Bella?

- Semmi változás és ez annyira… idegesítő. Semmit sem tudok, és még csak be sem mehetek hozzá! –fakadtam ki- Az orvosok sem mondanak semmit, csak azt, hogy bizakodjak és, hogy legyek türelemmel, ami lassacskán kezd elfogyni…

- Minden rendben lesz, Jake! Bella rendbe jön – rakta kezeit vállamra, de a következő pillanatba felpattantam- Hová mész?

- Leváltom Paul-t, szükségem van most rá és talán pihenek egy kicsit… Szólj, ha valami történt, rendben?

- Persze, menj csak! – bólintottam, majd szinte menekülve hagytam hátam mögött a kórházat.

Amint beértem az erdőbe rögtön megéreztem az ismerős érzést: a testem megremegett; hallottam, ahogy a ruha anyaga elszakad és ez után már csak arra eszméltem fel, hogy az erdő zöld masszává olvadva száguld el mellettem.

Furcsa volt újra farkasként, talán azért mert már egy ideje nem változtam át. Felszabadultam és sokkal jobban éreztem magam. Az agyam kikapcsolt és nem gondolkoztam, próbáltam erre a kis időre nem foglalkozni azzal, hogy az életem másik része jelenleg mennyi bajjal van tele.

Száguldottam, ki tudja merre… Gondolataimban nem hallottam senkit, így tudtam, hogy nagyon távol vagyok a többiektől, és ez így volt jó.

A következő pillanatban egy barlangnál találtam magam, amit eddig soha nem láttam, ami elég furcsa. Valamiért vonzott a hely, így bementem. Sötét volt, de a farkas géneknek hála mindent tisztán láttam.

Körülbelül fél óráig barangolhattam, mikor egy sötétkék pillangó szállt el mellettem abból az irányból amerre haladtam. Egyre jobban érdekelt, hogy mi is van ennek a barlangnak a végén.  Olyan volt, mintha madárcsicsergést hallottam volna, de azt gondoltam, hogy odakintről jön. Viszont mikor végre elértem utam végére megdöbbenve vettem tudomásul, hogy nem egy nagy kőhalom zárja le ezt a barlangot, hanem valami dús növényzet.

Kíváncsian közelítettem meg, majd léptem át rajta.

Ha eddig meg voltam lepődve, akkor most sokkolódva néztem ezt a rejtett világot, ami elém tárult.

Lassan lépkedtem a méregzöld füvön, amin néhol fehér virág lapult. Mellettem tölgyfák nyújtóztak a magasba, ami valljuk be elég ritka fafajta erre felé, sőt… Minél mélyebbre mentem annál szebb lett az egész. Üres volt az erdő, mégis tele volt élettel.  

Szerintem már az egészet körbejárhattam, mikor megtaláltam az erdő „szívét”. Egy – mondhatni- nagy tóhoz értem, aminek vízét sok kis vízesés zavarta meg. A vízben a halványzöld és kék szín dominált és annyira tiszta volt, hogy emberi szemmel is le lehetett látni az aljáig. A tónak az élővilágát az aranyhalak töltötték meg, de abból is csak pár darab akadt. Azt hiszem ez volt a legszebb rész az egészben…

***

Sajnálkozva vettem észre, hogy a nap már lemenőben. Mostanra már körbejártam az egész erdőt és megerősíthettem igazam, miszerint itt még ember nem járt.

Olyan jó volt erre a kis időre itt lenni. Kikapcsolt az agyam és nem kattogott egyfolytában azon, hogy Bellával mi van? Rachel hogy van? …

Megígértem magamnak, hogy még visszajövök ide, amilyen hamar csak tudok…

***

Már emberalakban haladtam a kórház felé és csodamód nem voltam már annyira „lelombozódva” és ennek oka az a hely volt.

- Fiam! Hívtalak, de nem vetted fel… - haladt felém apám sietve, de nem láttam az arcán semmiféle aggodalmat, úgyhogy ez egy kissé megnyugtatott.

- Igen, öhm … jártam egyet, azután pedig hazamentem... – és aztán jutott az eszembe, hogy a telefonom otthon maradt az asztalon, nyilván ezért nem tudott elérni – De miért? Mi történt?

- Bellát átvitték egy normális kórterembe, szabadon látogatható és az orvosok szerint még ma felébredhet.

Nem hittem a füleimnek… azt hittem rosszul hallottam.

- Mi? – kezdtem vigyorogni.

- Úgy bizony, szóval menj, ha látni akarod. Szóltam Charlie-nak is.. már úton vannak- mosolygott boldogan – Amúgy a másik irányba Jake – szólt rám mikor sietve elindultam – 506-os!

- Öhm.. igen.. Kössz! – nevettem zavartan, majd elindultam az ellenkező irányba, szinte már rohanva. Majd kiugrottam a bőrömből. Végre szabadon láthatom, anélkül, hogy az orvosok és a nővérek elől bujkálnék.

Úgy éreztem talán minden rendbe jöhet… 

Vélemény? : $ : )