2012. június 2., szombat

Kiegészítő fejezet: I lost you...



Sziasztok!

Ezt a fejezetet már réges-rég megírtam annak ellenére, hogy a szavazás még le sem zárult. Szóval semmi késés nélkül tudtam nektek hozni:) 
Remélem tetszeni fog :)
Jess




~egy parányi,apró testben néha nagyobb szív lakozik, mint bármelyik emberben. Ő soha nem színlel, soha nem csap be, csak őszintén szeret és minden mozdulatával, pillantásával kimutatja, hogy elfogad, s rajong értem...




Senkinek nem kívánom azt az érzést, amit én akkor átéltem… még a legfőbb ellenségemnek se. Sokat olvastam ezekről a dolgokról és még csak meg sem fordult a fejemben, hogy akár velem is megtörténhet és a legváratlanabb pillanatban.

Az életem maga volt a tökély, mindenem meg volt, amire vágytam az életben.

Mikor a lázadó életemet éltem messze nem ez volt az elképzelés. Mindenemet a karrieremnek akartam áldozni, de aztán jött egy fiú, aki mindent felborított maga után és keresztbehúzta a számításaimat. A terveimmel együtt engem is megváltoztatott, így jobban hasonlítottam a nővéremre, mint saját magamra. Az a srác miatt kerültem padlóra és ő világosított rá arra, hogy semmire nem vagyok jó…

Igaza volt.

Ezután úgy gázoltam át mások érzésein, mint egy hurrikán, nem foglalkozva azzal, hogy ezekkel a tettekkel mély nyomokat hagyok bennük.

Az életem ismét fordulatot vett, mikor megismerkedtem Paul-al. Nem voltam valami kedves, mégis mellettem volt, bár néha ő is kitört és a fejemhez csapott pár dolgot, de amikor ilyen történt mindig igaza volt, amit a büszkeségem nem igazán engedett beismerni. Akkor még nem tudtam miért van velem és mért támogat. 

Miután minden világossá vált először megijedtem, de azután sok időt töltöttem vele és kezdtem beleszeretni. Megváltoztatott és teljes mértékben visszaadta a régi önmagam. Nem számított más véleménye, csak az, hogy ő tökéletesnek látott.

Minden vele egyes töltött pillanat maga volt a Mennyország.


-  Boldog vagy? – hallottam meg mély hangját, miközben a mellkasán feküdtem.
- Igen – feleletem őszintén és a szemébe néztem.
- Mennyire?
- Mint ide Alaszka– mosolyogtam.
- Hát én jobban – kezdte el ismét kémlelni a csillagokat.
- Mennyire?
- Mint ide Párizs – kuncogott.
- Mint ide a felhők – vetettem oda rögtön és diadalittasan ültem föl, visszanézve rá. Ő csak megrázta a fejét és féloldalasan elmosolyodott, majd átkarolt és beszélni kezdett.
- *A felhők fölött három méterrel – lehelt egy csókot a vállamra én pedig felé fordítottam a fejem, majd összeérintettem az ajkunkat.



Talán másnak az a mondat csak egy egyszerű mondat, de nekem egy életre az emlékezetembe vésődött.
Nem érzékeltem semmit sem magam körül. Tudtam, hogy ébren vagyok, a testem ott feküdt az ágyon, de a lelkem a múlt eseményei közt barangolt.


- Rachel megijesztesz! Valami baj van? – ölelte át derekam és magához húzott.
- Épp ellenkezőleg- vigyorogtam.
- És megosztanád velem is ezt a nagy hírt?
- Feltétlenül.
- És? – nézett rám kíváncsian, mikor még pár perc után is csak bambán vigyorogtam rá.
- Szóval… Az a helyzet.. hogy.. nem tudom, mennyire fogsz neki örülni… remélem annyira, mint én és hát…   
- Kiböknéd végre?
- Terhes vagyok – váltam komollyá, mert hiába is győzött meg Bella arról, hogy örülni fog neki, egy kicsit azért tartottam az ellenkezőjéről. Azt hiszem gyanúm beigazolódott, mikor az arca ugyanolyan komollyá vált, mint az enyém – Tudtam, hogy nem örülsz majd neki… - bújtam ki öleléséből, majd távolabb mentem.
- Mi? Nem én csak.. megdöbbentem.. hogy is ne örülnék Rach? – kapott fel, majd megpörgetett a levegőben én pedig kuncogva megcsókoltam.
- Annyira örülök.. én azt hittem, hogy majd… elhagysz emiatt – vallottam be szégyenkezve.
- Hogy juthatott eszedbe ilyesmi? Tudod, hogy mennyire fontos vagy nekem – mosolygott majd megcsókolt.
- Mi van, ha rossz anya leszek? – jutott eszembe hirtelen.
- Te? Megígérem, hogy a világ legjobb és legszexibb anyukája leszel – kacsintott, majd szenvedélyesen megcsókolt.


Abban a pillanatban hallottam, hogy valaki bejött. Paul volt az, és így egy kissé megnyugodtam, hogy itt van velem. A kórterem elég unalmas volt, hiába a kedvenc színem a domináns.

Paul nem szólt egy szót sem, csak csendben leült mellém és megfogta hideg kezem. Nem voltam képes a szemébe nézni, így az ellenkező irányba fordítottam a fejem és egy pontot kezdtem vizslatni a falon.

- Hazudtál – szóltam meg végül, sok-sok hallgatás után és a szemébe néztem. A hangom közömbös volt és nem mutatott semmilyen érzelmet azok közül, ami most a szívemben éreztem.

- Tessék? – nézett rám értetlen tekintettel.

- Hazudtál – ismételtem meg nyugodtan.

- Miben? – ahogy belenéztem azokba a fekete szemekbe, rögtön összeszorult a torkom és könnyes tekintettel másfelé néztem, miközben válaszoltam.

- Nem leszek a világ legjobb édesanyja… - mosolyodtam el keserűen és, míg az egyik kezem szerelmem kezében volt, addig a másikat a hasamra helyeztem.

- Kicsim! – ült közvetlen mellém és végigsimított az arcomon – Megígértem, emlékszel!

- Már az első próbán megbuktam – gördült le az első könnycsepp – Még erre sem voltam képes…

- Ez nem igaz, Rach!

- Minden az én hibám…

- Nem, nem a te hibád! – ölelt meg szorosan – Ne hibáztasd magad! Megígértem, hogy a világ legjobb anyukája leszel és betartom az ígéretem érted?

- Késő, Paul!

- Nem, nincs késő!– rázta meg hevesen a fejét, de mintha csak magát győzködte volna. Erre már nem válaszoltam, csak még hevesebb sírásba kezdtem és úgy kapaszkodtam belé mintha az életem múlna rajta... Ami talán igaz is – Minden rendben jön – mondta halkan.



- Megtennél nekem valamit?  - kérdeztem egy kis idővel később.

- Persze!

- Az ágyon hagytam egy kis dobozt, behoznád?

- Sietek! – lehelt egy csókot a homlokomra, majd sietősen távozott.


Sosem fogom elfelejteni a picit, de talán Paul-al sikerül túllépni és együtt megoldunk mindent.
A fájdalom soha nem múlik el teljesen. Az ember valahogy kezeli, él tovább, de a fájdalom mindig ott van, még ha halványan is…


Paul hamar visszatért és sejtettem, hogy milyen arca lesz. Tudtam, hogy megnézni, hogy mi van a dobozban.

- Köszönöm – adta át, majd rögtön kivettem a két kis cipellőt, ami Bellával vettünk… nemrég – Ugye milyen aranyos? – vettem ki és mosolyogva mutattam Paul-nak.

- Rachel… - nézett rám furcsán, és gondoltam mi járhat az eszében.

- Nem fogok megörülni, nyugodj meg… - ráztam meg a fejem- Akkor őrülnék meg, ha magamba fojtanák mindent.

- Én csak nem szeretném, hogy kínozd magad ezzel!

-  Nem kínzom, tényleg. Ez egy kis emlék, csak ez van... semmi más – néztem a kis cipőt és éreztem, hogy a szívem szó szerint fájni kezd. Paul leült mellém és átölelt, én pedig szorosan hozzásimultam.

- Sajnálom, Paul – suttogtam és a sós cseppek kiszabadultak ismét.

Nem válaszolt, csak ringatni kezdett, miközben egy dalt dúdolt. Éreztem, hogy a szemem lecsukódni készült, de a könnyek még mindig folytak. A kezem erősen szorította az apró ruhadarabot, majd hiába tiltakoztam, a szemem szép lassan lecsukódott és a sírás is abbamaradt, de még egy valamit érzékeltem a külvilágból.

- Szeretlek! – egy apró szó volt, nekem mégis hatalmas dolgot jelentett.  A mindenséget.


*Idézés: Tres metros sobre el cielo

Hogy tetszett? :$ :)

4 megjegyzés:

  1. szia ez szuper de rachelt nagyon sajnálom
    remélem paul megtudja vígasztalni

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. szia demon!

      köszönöm szépen hogy írsz!:) annyit mondhatok, hogy rendbe fog jönni, csak ugye idő kell hozzá:)

      Törlés
  2. Szia!

    Nagyon jó lett, csak kicsit szomorú. A fejezetet olvasva ha nem is tudjuk milyen elveszteni egy babát, Rachel szemszögéből megtudhatjuk mi is érezhet. Remélem Paul segít neki.

    Nóci

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia Nóci!

      Hát ez volt a cél szóval akkor sikerült!:) Örülök, hogy tetszett!:)

      Törlés