1.fejezet - A csapda

Sziasztok!

Meghoztam az első fejezetet! Remélem tetszeni fog :)

Jól olvasást!

Puszi♥

Jess

Nem mozdultam. A kezeim remegtek és a szívem a torkomban dobogott. A levegőt akadozva fújtam ki, majd lassan szívtam be. Vártam, hogy mi fog következni.

A hirtelen fénytől még mindig alig láttam, de már tisztultak a dolgok és nemsokára már mindent tökéletesen érzékeltem.

Tudtam… Éreztem, hogy valaki áll mögöttem. Éreztem a közelségét és a hideg leheletét a nyakszirtemen.  Talán meg kellene fordulnom, mert mi van, ha még is Carlisle vagy talán valamelyik Cullen jött vissza, hisz az autó azt bizonyítja.

 De moccanni sem tudtam.

Bella! Ne légy nyuszi! – gondoltam magamba, hátha meggyőzőm magam arról, hogy bátor vagyok, és nem fogok ennyire félni. Menni fog!

A parketta fájdalmasan felnyikorgott alattam miközben mozogtam.

Miután körbenéztem a nappaliban, a levegő megkönnyebbülve szabadult ki a tüdőmből mivel nem láttam senkit.

De ez a megkönnyebbülés nem tartott sokáig, mert akkor kattant az agyamban, hogy nem én kapcsoltam fel a villanyt.

Tudtam, hogy ki az. Jacobnak igaza volt, csapda. De legalább ő már messze van innen és nem érheti baj.

Tudtam, hogy előbb vagy utóbb eljön értem és bosszút áll James haláláért. Úgy döntött előbb.

Hirtelen gyorsasággal ragadtam meg a kilincset, szabadulásra vágyva innen, de az zárva volt. Rángattam, rúgtam, ütöttem, amit csak tudtam. Hiába. Felnyögtem kétségbeesésemben és valami olyan dolgot kerestem, ami a hasznomra válhat.

Ablak.

A legközelebbi ablak alig 3 méterre volt tőlem mégis mérföldeknek tűnt. Bár tudat alatt, mélyen, tudtam, hogy semmi esélyem ellene és másodpercek alatt utolér. Mégis megpróbáltam szabadulni.

Kezem-lábam remegett és imádkoztam, hogy most az egyszer is, de hagyjon el az ügyetlenségem.

Amilyen gyorsan csak tudtam odarohantam az ablakhoz és elfordítottam a zárat. Odakinn már korom sötét volt és a hideg levegő sebesen tódult be a szobába. Egy pillanatra megtorpantam, a hirtelen jött levegőtől.

Ez az egyetlen másodperc elvesztegetése viszont rossz cselekedeteim egyike volt.

A következő másodpercben hangos csattanással ütköztem neki a falnak, és estem le a földre.

Egy kicsit deja vu érzésem támadt.

A fejem vérzett és lüktetett. Viszont ennél nagyobb fájdalmat is éreztem már. Nem is oly régen.

A tekintetem elhomályosodott, de összeszedve minden erőm, próbáltam talpra állni.

- Hova olyan sietősen Bella? Vendéged van – mondta mosolyogva és elém lépett. A hangja bársonyos volt és magas hangon csilingelt. Hófehér arcát szabályosan keretezte a vörös hajzuhatag, ami most még élénkebb színben pihent a vállán. Az ablakon betóduló szél miatt alig láthatóan, lágyan lobogott a haja és olyan volt, mint a hevesen égő lángnyelvek. A szeme éjfeketén csillogott a szomjúság miatt, és tele volt elszántsággal, határozottsággal, dühvel és vággyal. Vágyott a bosszúra és a...véremre. – Kár, hogy ilyen könnyű volt a közeledbe jutnom, csak le kellett parkolnom –kacagott - Bár mit ne mondjak egy kicsit idegesített a dögöd. Az a szag,- ráncolta össze az orrát- még most is érzem rajtad, bár a véred így is elég csábító. Azt hittem, hogy majd olyan könnyen eljátszadozok veled, de most, így egészen közelről, azt hiszem ez nem fog menni. Nem is értem, hogy tudtak veled együtt lenni Cullenék anélkül, hogy ne bántsanak?! Most már megértem Laurent, bár ő pórul járt – mosolygott szélesen rémálmaim főszereplője. – Tudod, azt gondoltam, hogy meg kell küzdenem a barátoddal. Edwarddal, ha jól emlékszem, igaz? – várt megerősítést felém fordulva miközben kecsesen fel-alá járkált a szobában.

- Nem a barátom – mondtam halkan. Ezek a szavak iszonyatosan fájtak. Mintha, a már majdnem beforrt sebeket újra szétvágták volna és sót kentek volna bele.

- Lám-lám, ki gondolta volna, hogy az álompár szétrepül? Egyet jegyezz meg Bella, a szerelem kiszámíthatatlan és fájdalmas. Tapasztalatból mondom. – hirtelen éreztem meg bilincsként szorító kezeit a falnak taszítva engem.

- Victoria én…

- Shhh… Ne szabadkozz Bella. Hidd el, túltettem magam rajta. Viszont ahogy a mondás tartja: szemet szemért, fogat fogért – suttogta a nyakamba. Éreztem pengeéles fogait az artériámhoz nyomódni, és végighúzni rajta.

A szemeimet összeszorítva vártam a halált.

Viszont a következő pillanatban egy hangos reccsenést hallottam, majd morgásokat, én pedig a szoba másik felében lévő szekrényre estem. A bútor üvege kitört az ütés miatt, én pedig a szilánkok között feküdtem.

Éreztem, hogy valami húz magával a sötétségbe. A halál lenne? Vagy valami megtévesztő hasonmás?

 A szemeim lassan lecsukódtak és gondolataim utolsó két személyének arca lebegett előttem lágyan mosolyogva.  

Mindennek, ami jött, egyszer el is kell múlnia. Mindennek, ami felemelkedik, egyszer le is kell zuhannia. Minden hullámnak, akármilyen magasra tornyosuljon is, egyszer el kell simulni, és eljön az is, mikor el kell tűnnie!

Ahogy most nekem. Voltam boldog, szomorú. Voltam megfosztva szerelemtől és voltam feltétel nélkül is az. Viszont ennek a történetnek, azt hiszem, itt vége szakad…