2.fejezet - Gondolatok

Sziasztok!

Először is, nagyon-nagyon hálás vagyok ezért a sok kommentért az első fejezethez. Igazán boldoggá tettetek vele és sok-sok erőt s ihletet adott a folytatáshoz!:)

Köszönöm.

Mint látjátok, ez a 2.fejezet és most megpróbáltam hosszabbra írni, mint az előzőt, bár nem lett sokkal több,de remélem így is tetszeni fog :)

Jó olvasást!

Puszi♥

Jess

Meglepő módon elég megnyugtató volt ez az állapot bármi is legyen ez. Ha meghaltam, akkor a pokolban vagyok, mert nincs velem senki sem, akit szeretek. Se Jacob, se Edward.

Bár ennek örülnöm kellene, hisz ez azt jelenti, hogy élnek, és ha egyszer mégis valami a halálba taszítaná őket, akkor az, két emelettel fentebb lenne, a mennyországba.

De nem haltam meg, biztos vagyok benne, hisz akkor nem tudnék ésszerűen gondolkozni, sőt akkor nem is léteznék. Nem éreznék semmit.

Márpedig én valami forrót érzek az egyik kezemen, amire nem tudok rájönni, hogy vajon micsoda. Talán a vérem, de fájdalmat nem érzek. Kivéve az oldalamon, ami eléggé szúr.

A hallásom elég tompa és jobban hallom a vérem száguldását az ereimben, a szívdobbanásom és a légzésem, mint bármi mást. A fejem lüktetett és szét akart hasadni.

A torkom még mindig fájt, a hideg, sós víztől. Viszont már nem olyan rossz, sőt nagyjából elfogadható.

A szemem elé nem tárult más csak a koromfekete sötétség. Hiába kerestem egy kis fényt, vagy valami halvány rést, nem találtam.

Meg kell próbálnom kinyitni a szemem.

Először megpróbáltam lassan, óvatosan, de mikor ez nem sikerült, teljes erőmből próbálkoztam.

Fájt, iszonyatosan, de nem érdekelt. Minél többet láttam a vakító fényből, annál jobban kezdett a fejem lüktetni.

Mikor végre sikerült, a hirtelen jött fénytől könnyezni kezdett a szemem, így újra becsuktam.

Aprókat pislogva nyitottam ki, hátha így jobban fog menni.

Elsőre csak a hófehéren csillogó, vakító fényességet láttam, majd kezdett tisztulni minden.

Egy ismeretlen szobában találtam magam. A falak bézs színűek voltak és egy hatalmas ablak volt a bal oldalamon, de a kilátást eltakarta egy fehér függöny.  

Velem szemben egy ajtó volt és mellette egy kanapé és egy kis asztal, amin egy váza vörös rózsa volt.

A hallásom kezdett élesedni és észrevettem, hogy valami ütemesen csipog mellettem.  

Akkor vált tisztává, hogy ez egy kórterem. Tehát kórházban vagyok. 

Kezdtek a képek tisztulni és szép lassan beugrott, hogy miért is vagyok itt. Bár az emlékeimnek vége szakadt akkor, amikor a szekrényhez csapódva, a padlón kötöttem ki. Vajon hogyan kerültem ide és mért vagyok még életben? Mi van Charlie-val?És…Victoria?

A masina mellettem hevesebb pittyesgésbe kezdett, jelezve, hogy jobb lenne egy kicsit lenyugtatnom magam.

Pillantásom letévedt a kezemre, ahol megkaptam a választ a forróságra.

Jacob egyik kezét találtam a kézfejemen, amin ő békésen aludt. Még így is le lehetett olvasni az arcáról az aggodalmat. Ajkai elnyíltak és egyenletesen szuszogott. Olyan édesen aludt, hogy nem volt szívem felkelteni és ő is megérdemel egy kis pihenést.

 Hisz rengeteg bajt okoztam én is ezzel a szikláról való leugrással és aztán Harry halála. Szegény Sue. Nem érdemelte meg, hogy elveszítse a férjét.

Na és Leah meg Seth. Hogy tudják feldolgozni, hogy elvesztették az apjukat?

Hogy tudják feldolgozni, hogy elvesztették azt a valakit, akit feltétel nélkül szerettek?

Ez az érzés ismerős. Mintha kitéptek volna egy nagy darabot a szívedből és az már nem tud normálisan működni. Nem juttat elég vért a szervezetedbe és legyengít. Szép lassan, fájdalmasan.

Minden emlékeztet Rá. Még ettől a fránya szobától is eszembe jut.

„..Megígérem, hogy ez az utolsó alkalom, hogy látsz engem.” – vízhangzott fejemben a hangja. Ezt az ígéretet már kukába dobtam, hisz nem egy alkalom volt, hogy láttam. Tudom, csak a képzeletem játszik velem, de még ez a hallucináció is halvány mosolyt csal az arcomra és megnyugtat. – „Olyan lesz, mintha nem is léteztem volna.” – még hogy az emberek emlékezete olyan, mint a szita. 

Hát tévedtél!

 Tisztán emlékszem minden pillanatra, amit Vele töltöttem. Minden egyes érintésre, csókra és minden egyes ígéretre. Még, ha hamisak is voltak.

Ez a szorító érzés itt a mellkasomban soha nem fog elmúlni. Ha be is gyógyulnak a sebek az a nagy heg mindig ott lesz és emlékeztet rá. 

De nem bánom.

Legalább lesz valami, amit Tőle kaptam. Bár nem ér fel egyik emlékkel sem, ami Hozzá köt, mégis értékes.

Tudom, hogy nem jön vissza. Ezt az ígéretét be fogja tartani.

Hiú remény volt azt hinni, hogy Carlisle vagy bárki más visszajöhet.

De legszörnyűbb mégis az, hogy nem búcsúzhattam el tőlük.

Hiányoznak, mindannyian.

Emmett és a poénjai: bármennyire is idegesítőnek találtam néha és legszívesebben leütöttem volna – mintha olyan nagy kárt okozhattam volna benne - hiányzik.

Rosalie. Vele nem igazán jöttem ki jól, amit nem értek. Hisz nem tettem ellene semmi rosszat. De kár ezen töprengeni, hisz ő sincs már itt, ahogy Esme és Carlisle sem. Ők olyanok voltak nekem, mint a szüleim. Renee távol van tőlem és Esme mindig mellettem volt és segített, meghallgatott, támogatott. Carlislera pedig akkor is számíthattam, amikor valami esés során megsérültem, vagy mikor Jasper…

Hát igen, Jasper. Vele sem melegedtem túlságosan össze. Őt megértem, hisz még nehéz neki az emberek közelében, de tudom, hogy csak egy kis idő kellett volna és jobban megismerhettük volna egymást. Nincs iránta semmi haragom, hisz az én hibám volt az is mikor rám támadott.

Ha nem lenne olyan csábító a vérem, ahogy mondják, akkor talán uralkodott volna magán. Vagy ha talán nem vágtam volna el a kezem azzal az átkozott papírral…

Minden másképp alakult volna… minden.

Na és ott van Alice. Az én hiperaktív mindig mosolygós barátnőm. Aki már az első pillanattól fogva úgy kezelt, mint valami rég nem látott családtagot. Az ő hiánya fáj a legjobban Edward után.

Fáj, hogy nem búcsúzott el tőlem. Nem tudom miért, talán ő is rám unt…?  

Arra eszméltem fel, hogy az arcom nedves a sós cseppektől és a szemem éget. Nem sírhatok! Más előtt nem. Soha!

Egyik kezemmel gyorsan letöröltem a könnyeim, óvatosan, nehogy felébresszem Jake-t. Oldalra fordítottam a fejem és az ablakot kezdtem el kémlelni. Viszont nem láttam át rajta a függöny miatt.

Azt viszont hallottam, hogy az eső halkan kopog az üvegen, milyen meglepő. Szinte már ez az altatódalom.

Altatódal…

Próbáltam másra terelni a gondolataimat, mert minden egyes tárgyról, még az időjárásról is Ő jutott eszembe.

Mikor nagy nehezen sikerült a gondolatelterelés eszembe jutott Victoria.

Vajon, mi történt vele? Hogy éltem túl? Vége van a rémálmoknak vagy folytatódnak ugyanott?

És, ha vége van, kinek köszönhetem, azt hogy megmentette ezt a nyavalyás életem?

- Bells! – hallottam meg Jake elég kómás, de egyben megkönnyebbült, boldog hangját, ami nekem is mosolyt csalt az arcomra és egy pici boldogság költözött a szívem elrejtett zugába.