5. fejezet- A meglepetés

Sziasztok!
Itt lenne az 5. fejezet. Igaz úgy terveztem, hogy hétvégére felteszem nektek, de családi program volt, ezért nem tudtam. Aztán most itthon vagyok betegség miatt és úgy gondoltam legépelem és feltöltöm:)

Nagyon szépen köszönöm, hogy írtatok az előző fejezethez!♥

p.s.: bocsi, hogy berondítottam a képbe, de talán nem lett annyira szörnyű:)  ja és a fekete csík.. nem cenzúra:D... az utolsó sorok közt megtaláljátok a választ!

Jó olvasást!

Puszillak

Jess ♥

Másnap az ágy hamar kidobott - konkrétan reggel 6-kor. Viszont nem tudtam tovább aludni, így miután már elég ideig tüntettem ki zsályaszínű szobám falait úgy döntöttem muszáj csinálnom valamit, ami leköti a figyelmem. 

Óvatosan - nehogy felébresszem Charlie-t - céloztam meg a fürdőt. 

A biztonság kedvéért kulcsra zártam az ajtót és csak ez után hagytam, hogy a testem ellazuljon a forró vízsugár alatt. Nem sokáig vacakoltam: eperillatú tusfürdőmmel átdörgöltem a testem, majd a hajam és miután felöltöztem egy gyors fogmosás után szabaddá tettem a fürdőt. 

Úgy gondoltam, készítek egy kis reggelit. Mivel Charlie horkolása - halkan-, de hallható volt, tudtam, hogy nem kell korán dolgozni mennie.

Nem sokáig gondolkoztam mit is kellene készítenem. Elővettem pár tojást – és még pár dolgot, amitől talán ízesebb lesz a rántotta – majd nekiálltam az étel elkészítéséhez.

Anyuval sokszor főztünk együtt, viszont volt olyan alkalom is mikor valamelyik kínai étterem telefonszáma sokkal hasznosabbnak tűnt. Bár kiskoromban nagyi sokszor odaállított a gáztűzhely mellé és próbálta átadni nekem tudományát, de akkoriban sokkal inkább foglalkoztatott an én kis konyhám: mű gyümölcsök; életlen, rózsaszín kések; egy olyan gáztűzhely, ami soha nem éget meg, de mégis megfőz és megsüt mindent.

 Tehát nem sokat konyítok a főzéshez, viszont eleget ahhoz, hogy ellássam magam és Aput.

Mire észbe kaptam a rántottám fele már kezdett egy egészen sötét árnyalatot felvenni. Gyorsan rántottam le a forró tűzhelyről a serpenyőt, viszont ennek a hirtelen mozdulatnak ujjaim látták kárát. Reflexszerűen rántottam el a kezem, majd amilyen gyorsan csak tudtam megnyitottam a csapot és az égett területet a hűsítő víz alá tartottam.

Több mint két percig hagytam, hogy a hideg víz végezze a dolgát, de nem sok előnyét láttam, így elzártam a csapot és próbáltam elterelni a figyelmemet a lüktető fájdalomról.

Szerencsére a rántotta még ehető állapotban volt, így az asztalra tettem a serpenyőt – most már ügyelve arra, hogy ne a forró részét fogjam meg - és levettem a polcról két tányért is, majd villát. Mikor nekikezdtem a főzésnek, nem akartam reggelizni, de a hasam hangos korgással jelezte, hogy ez az ötlet, neki nem igazán jön be.

Rápillantottam az ajtó fölött lévő faliórára és csalódottan vettem tudomásul, hogy még csak alig múlt pár perccel hét óra.

Tudtam, hogy mikor Charlie nem megy dolgozni vagy csak késő délelőtt, akkor pontban fél nyolckor már lenn „szorgoskodik”

.

Feltrappoltam a szobámba és levetődtem az ágyra. Tudtam, hogy tanulnom is kellene, hisz rengeteg lemaradásom van, de valahogy nem tudtam magam rávenni, viszont tudtam, hogy holnap már ott kell ülnöm a padok közt szorgosan jegyzetelve.

Morgolódva pakoltam elő a füzeteimet és egy tollat, majd az Angela által leírt cetliről kezdtem el a tanulást.

Ez lekötötte a figyelmem és ennek nagyon is örültem, legalább nem kattog az agyam felesleges dolgokon és Rajtuk.

Nem tudom mennyi ideig bújtam az algebrákat, de arra lettem figyelmes, hogy valaki csoszogva elhalad az ajtóm előtt, majd lassú léptekkel indul el a földszint felé.

Tudtam, hogy Charlie az: felpattantam – szinte menekülve a matek elől - és elindultam a konyha felé.

- Jó reggelt! – köszöntem, mikor beértem Charlie-t, aki épp leült közvetlen az ablak melletti székre.

- Neked is! – viszonozta a köszöntést, egy halvány mosoly kíséretében – Ezt te csináltad?  - kérdezte rápillantva az előtte – nem éppen gőzölgő- ételre.

 Ki más csinálhatta volna az isten szerelmére?! A szomszéd néni nem jön át, rántottát készíteni neked Apu.

- Igen, én – nyeltem le az előbbi gondolataimat, amik már a nyelvem hegyén voltak – Megmelegítsem? Már eléggé kihűlt...

- Nem, így is jó lesz. Behívtak az őrsre, úgyhogy nem sok időm van elkészülni – közölte, miközben lenyelte az első falatot.

Éhes voltam, viszont egy falat sem ment le a torkomon. Lassan rágtam az ételt és a villával oda-vissza lökdöstem a tányéron lévőt: mint, ha nem ízlene.

- Valami gond van? – kérdezte Charlie hosszas csend után.

- Semmi – csak a szokásos, folytattam gondolatban.  Charlie annyiba hagyta a dolgot és miután megköszönte a reggelit, elkezdett készülődni.

Elmosogattam, majd ismét felmentem a szobámba.

Már nem volt kedvem a könyveket bújni és az sem érdekelt, hogy holnap egy kukkot sem fogok tudni az anyagból. 

Észre sem vettem, hogy Charlie mikor ment el, talán elbóbiskolhattam miközben az ágyammal szemben lévő képet elemezgettem. Felettébb mód meglepett az, hogy ma még nem gondoltam Rá. Vagyis csak egyetlen egy pillanatra. Talán tényleg sikerül? Képes lennék újra kezdeni, és egy új esélyt adni magamnak?

A telefon csipogása rántott ki elmélkedésemből. Megnyitottam az üzenetet és olvasni kezdtem a sorok közt.

Tudom, tudom, nem mondtam mikor gyere, de azt hiszem, most már ideje lenne átvonszolni a hátsó feled hozzánk, mert a meglepetésed már kezd türelmetlenkedni, na meg én is szóval amint tudsz, gyere!

 Jake

Elgondolkozva tettem zsebre a telefont.  Hogy a fenébe tud egy meglepetés türelmetlenkedni?

Most már nagyon érdekelt, hogy vajon mi lehet az a valami amivel Jake meg akar lepni. Gondoltam, hogy nem valami tárgy vagy efféle élettelen dolog, mivel Jacob az imént egy emberi tulajdonsággal illette.

Fogalmam sem volt, hogy vajon mi lehet az… Azt, hogy valamilyen állatot adna, azt rögtön kizártam, mivel Jake tudja, hogy nálam még a növények és kiszáradt kóróként végzik.

Rengeteg minden megfordult a fejembe, de megpróbáltam a lehetetlent: kikapcsolni a gondolataimat. Naná, hogy sikertelenül!

Miután bezártam az ajtót, beültem az én vén kocsimba, majd egyenes La Push felé vettem az irányt.

Az út, most sem volt több mint máskor: alig fél óra múlva megpillantottam az ismerős vörös színű faházat.

Meglepő módon az út nem tocsogott a sártól, az ég is tiszta volt és az egyik felhő mögül a Nap is készült megmutatni magát.

Leállítottam a köhécselő járgányt, majd elindultam a ház felé.

Fura volt, mert egy lélek sem volt kinn és odabentről sem lehetett semmi zajt hallani. Ilyenkor Jake már fülig érő vigyorral jön elém és ölelget meg szorosan üdvözlésképp, de most… semmi.

Lehet, hogy valami baj történt?

Bizonytalan léptekkel folytattam utam a bejárat felé.

Amint felléptem a verandára az öreg deszkák nyikorogni kezdtek súlyom alatt, és még ez a kis nyikkanás is hangos robajnak számított a síri csend közepette.

Bekopogtattam, de semmi.

Na jó, most vagy én értettem félre a dolgokat- ami képtelenség – vagy  Jake csak szórakozik.

Miután már sokadszorra találkozott a kezem az ajtóval kopogtatás gyanánt, úgy döntöttem illetlenség vagy nem, de bemegyek.

 Az agyam egyik elrejtett része félt, hogy talán valami baj történt, de ezt az ostoba gondolatot próbáltam visszabújtatni oda, ahonnan előjött.

Benn melegség fogadott viszont senkit sem láttam. Még a saját lélegzetem is hallatszódott, ahogy lépkedtem egyre bentebb és bentebb.

Kínomban felnevettem miután az egész házat körbejártam.

Meglepetés mi?

Épp Jake szobájában toporogtam mikor a fülemet megcsapta óvatos léptek zaja és nálam itt pattant el a húr.

 Kezdett kicsit eluralkodni rajtam a páni félelem. Tudom, hogy Victoriának már vége, de nem ő az egyetlen 

vámpír a világon és a környéken, aki nomád életet él.

A hang irányába kaptam a fejem, de csak az üres nappali tárult a szemem elé.

Na jó,  azt hiszem kialakult az üldözési mániám.

Becsuktam magam után az ajtót: óvatosan, hogy ne csapjak nagy zajt.

Viszont abban a pillanatban mikor megfordultam és tettem egy parányi lépést a kijárat felé, beleütköztem valamibe és ugyanekkor, valami forró ölelt körbe.

A szívem egy pillanatra kihagyott, majd eszeveszett vágtába kezdett, de mikor megláttam, hogy ki is állt az utamba a levegő, ami a tüdőmbe rekedt megkönnyebbülve szabadult ki onnan.

- Jake a szívbajt hoztad rám! – róttam meg, de már nyoma nem volt bármiféle félelemnek.

- Bocsi, csak gondoltam megleplek – vigyorgott rám ezer wattos mosolyával.

- Nem gondolod, hogy egy kicsit túl sok lesz azokból a meglepetésekből? – viszonoztam mosolyát még mindig a karjaiban. Kellemes érzés volt a testéből áradó melegség, de egy kicsit zavarba is ejtett, hogy ismét csak egy farmer volt rajta.

- Pont elég – engedett el, majd elkezdett húzni a kijárat felé.

- Mellesleg sajnálom, hogy csak úgy bejöttem, de fogalmam sem volt, hol keresselek és…

- Semmi gond- vágott a szavamba, majd elővett egy fekete szalagot.

- Azzal meg mit akarsz? – kérdeztem és gyanakodva méregetni kezdtem, amint a hátam mögé lép. De válasz helyett, csak rátette a sötét anyagot a szememre ezzel megvakítva. – Jake ez nem annyira jó ötlet – kezdtem az ellenkezést – Tudod, milyen ügyetlen vagyok, és most hogy nem látok semmit… - hadartam, de a szóáradatom megszakadt egy sikítás miatt, ami hangosan szabadult ki belőlem, mikor megéreztem, hogy a lábam alól eltűnik a talaj.

- Probléma megoldva – hallottam meg Jake hangját és éreztem a hangsúlyból, hogy vigyorog. Bíztam benne, de valahogy nem igazán volt jó a közérzetem bekötött szemekkel és járásképtelenül.

Hallottam, ahogy az ágak recsegni kezdenek Jake lépése alatt mikor elindultunk. Ez viszont nem tartott sokáig, mert aztán már csak a tengert hallottam közvetlenül mellőlem. Reméltem, hogy Jacob nem akar úszni, mert mostanában még csak a közelében sem szeretnék lenni a víznek kivéve ami a csapból árad.

Több mint 10 percnyi séta után Jake óvatosan a talpamra állított. Egy kicsit meginogtam, mert szokatlan volt és a talaj sem volt valami sík egyenes.  

- Megjöttünk? – érdeklődtem egy kis idő után mikor már egy ideje álltam ott tétlenül. Viszont nem kaptam választ és ez egy kicsit megrémisztett. Nem hiszem el, hogy itt hagyott! A kezeim automatikusan a kendőhöz kaptak és próbáltam kibogozni a csomót, ami nem ment egy könnyen, mivel elég szoros volt.

Sok küszködés árán végül megszabadultam a zavaró anyagtól, majd ledobtam a földre.

Szokatlan volt a fény, így csak akkor láttam már kristálytisztán mikor jó párszor megdörgöltem szemem.

Viszont abban a pillanatban az enyhe düh, amit éreztem Jake iránt, mert se szó se beszéd itt hagyott, egy csapásra eltűnt. Az arcomról levakarhatatlan lett a vigyor és hangosan nevetve vetettem magam rég nem látott barátnőm ölelésébe.

Furcsa volt: elszoktam már ettől a boldogságtól, ami most szétáradt a testemben.  

Most először éreztem azt, hogy tényleg van esélyem az újrakezdésre!