7. fejezet - Álom?

Sziasztok! 

Itt lenne 7.fejezet! Nagyon szépen köszönöm az előző fejezethez a kommenteket:)♥ Őszintém bevallom én egy kicsit megkönnyeztem írás közben. Ez még soha nem történt meg, csak akkor ha más fic-ét olvastam. De most... Talán a zene tette, ami hallgattam, de lehet, hogy annyira beleéltem magam hogy eltört a mécses :$ Ezek ellenére remélem tetszeni fog ez a fejezet nektek :) 

Jó olvasást!

Puszillak Titeket

Jess♥

- Bella! Ó, bocsi, ha zavarok – fordult vissza Rachel zavartan. Elhúzódtam Jacob-tól, majd gyors mozdulatokkal letöröltem az árulkodó cseppeket és mosolyogva odafordultam Rachel-hez.

- Nem zavarsz! – a hangom még mindig remegett.

- Biztos? – mért végig mindkettőnket veséig látó tekintetével.

- Igen, biztos – biztosítottam.

- Hát jó! Csak búcsúzni jöttem…

- Már elmész, de még csak most jöttél! – kezdtem el pánikolni. Nem hiszem el: mikor végre egy kicsit boldog vagyok, akkor történnie kell valami rossznak…

- Igen, de nyugi csak haza – kacagott - Elfáradtam egy kicsit. Tudod a repülőút… 

- Rendben – könnyebbültem meg.

- Többször is járhatnál mostanában errefele – ölelt meg búcsúzásképp.

- Meddig maradsz?

- Remélem, még egy 50 évet kibírok.

- Szóval végleges? – ragyogott fel a szemem.

- Ha minden igaz, akkor igen.  Na, jó, de tényleg megyek, mert Paul már türelmetlen – búcsúzott el ismét mikor meghallotta a kocsi dudálását – Mondd meg Apának, hogy holnap reggel megyek, ahogy megbeszéltük – fordult oda Jake-hez, majd egy-egy puszit nyomva az arcára el is tűnt.

- Nekem is mennem kellene – a Nap épp lemenőben volt és ez egy kicsit megdöbbentett, mivel úgy éreztem mintha még csak egy kis ideje lennék itt.  

- Már? Még csak most jöttél…

- Igen Jake, és az a most kb órákkal ezelőtt volt – vágtam a szavába mosolyogva és elindultam a ház felé, hogy elköszönjek a többiektől.

Emily sem nagyon örült annak, hogy elmegyek, de a szívemre kötötte, hogy hamar meg kell látogatnom újra, mert elvész a férfiuralomban. Legszívesebben maradtam volna, mert tényleg jól éreztem magam, de holnap suli és tanulnom kellene és Charlie-nak vacsorát készíteni…

- Tetszett a meglepi? – hajolt be a kocsiba Jake, a lehúzott ablakon keresztül miután én megmentettem magam az esőtől.

- Nagyon is – mosolyogtam rá.

- Én megmondtam – vigyorgott büszkén.

- De ez egy kivételes alkalom volt – ellenkeztem.

- Hogyne.

- Jól éreztem magam, köszönöm – indítottam el a kocsit: nagy szerencsémre beindult.

- Nincs mit köszönnöd.

- De… Rengeteg dolog miatt kellene hálálkodnom.

- De ne tedd – válaszolt egyszerűen, majd eltávolodott a járműtől és hátrálni kezdett széles vigyorral az arcán, ami nekem is mosolyt csalt az arcomra.

Az eső egyre jobban rákezdett, de lehet, hogy csak a sebesség miatt. Bár azt azért kétlem, hogy 60 km/h miatt van egy vízesés a szélvédőmön. Lassan leparkoltam a ház előtt. Már eléggé besötétedett.

Sebes léptekkel indultam el a ház felé. Mindenhol felkapcsoltam a lámpát mikor beértem, majd nekikezdtem a vacsora elkészítésének. A főzés közbe becsúsztattam a tanulást is, így szinte egyszerre lettem kész mindkettővel.

Zuhanyzás után nem volt semmi dolgom, így szabad utat adtam gondolataimnak. A szobámban csak a lampion égett – kivételesen -, így nem sok fény volt. Befeküdtem az ágyba, magamra húztam a takarót, majd az előttem lévő falat kezdtem el nézegetni, közben a gondolataim hálóját próbáltam bogozgatni.

Hónapok óta életem egyik legboldogabb napja volt a mai. Egyszerűen elfelejtettem mindazt, ami hiányzik az életemből.  Őket. Vajon merre lehetnek? Itt vannak a környéken vagy még az államot is elhagyták, ne talán a kontinenst? És Ő? Ugyanúgy érzi magát hogyan én éreztem magam? Biztosan nem, hisz ő már nem szeretett engem, vagyis nem is szeretett, soha.

Az istenért Bella, most mért törsz meg? Egész nap sikerült kizárni a fejedből őket, most mért..? – kiabált rám egy hang a fejemben.

 Hangok. Hiányzik a hangja, igen. Borzasztóan hiányzik, de el kell szakadnom ettől a hallucinációtól is. Igaz, akármit megtennék, hogy újra halljam hangját – akár dühösen is -, de nem sodorhatom magam veszélybe újra, megígértem Jake-nek. Ő is megígérte nekem, hogy segít túljutni rajta és tudom, hogy betartja a szavát. Tényleg ő annyi mindent megtesz, hogy boldognak lásson, vagy csak egy mosolyra hasonlító grimaszt is kicsalogasson belőlem: valljuk be, kezdi elérni a célját.

 Visszakaptam barátnőmet, aki már nagyon sokat segített nekem rendet rakni a fejemben. Végre valaki, akinek kiönthetem, majd a szívem, ha készen leszek erre. Na igen, Jake is meghallgat, de ő más…

Éreztem, hogy a szemem kezd ólomsúlyúvá válni, amit nem értettem, mert egyáltalán nem voltam álmos, viszont most mégis szép lassan lecsukódott.

Aztán hirtelen egy réten voltam. Azonnal felismertem…

A nap szépen sütött, viszont ott ahol én álltam, oda nem jutott el a napsugár, mert a fenyők sűrű ágai eltakarták előlem.

Legutóbb mikor itt jártam a réten az összes virág ki volt száradva, de most… Ugyanolyan gyönyörű volt, mint azelőtt. A méregzöld fűben a sok kis virág most is ott volt, sőt még szebb volt, mint valaha.

Lassan elindultam a közepe felé, végigsimítva a virágokon, amik hozzáértek a kezemhez. Aztán szép lassan leültem és élveztem, ahogy a nap megvilágítja a bőröm.

Tudtam, hogy csak álmodom, ezért legszívesebben megállítottam volna az időt.

A szemeim hirtelen pattantak ki, amikor megéreztem, hogy valami hideg lenyom a földre és sikongatva ölelni kezd. Aztán mikor meglátom, ki is az, a szemeim megtelnek könnyel és teljes erőmből szorítom magamhoz.

Ha eddig nem győződtem meg teljesen, arról, hogy ez egy álom, most már biztos voltam benne.

- Annyira hiányzol Bella – néz rám Alice szomorúan csillogó szemekkel. Nem tudok megszólalni, csak szorítom magamhoz és sosem akarom elengedni. Itt akarok ragadni… ebben az álomban. Sosem akarok felébredni.

- Bella, ne szorítsd ennyire, mert még megfojtod – hallottam meg a mély férfihangot közvetlenül mellőlem. A hang irányába kaptam a fejem és szembe találtam magam Emmett vigyorgó ámde szomorú arcával.

Rögtön felpattantam és átöleltem. Tudom, hogy Emmettel még nem voltam valami jóban, mégis örültem annak, hogy ő is itt van. 

- Ne sírj Bella! Csak mi vagyunk, nem nagy dolog! – próbált viccelődni, de ha eddig sírtam, akkor most már bőgtem.

- Még hogy nem nagy dolog? Sosem akarok felébredni – néztem rá, majd egy kicsit elhúzódtam, de amint elfordítottam a fejem, ott volt Ő.

Az arcáról nem tudtam semmilyen érzelmet leolvasni.

Nem érdekelt, hogy el fog lökni vagy bármi mást tesz, másodpercek alatt átszeltem a köztünk lévő távolságot, majd remegő kezeimmel megöleltem. Fejem a mellkasába fúrtam és beszívtam az illatát, amennyit csak tudtam. Úgy éreztem, hogy minden egyes lélegzettel, a szívem egyre teltebb lesz a boldogságtól, és hogy az az űr most kezd eltűnni. 

Hosszú ideig csak állt egy helyben: mintha egy szobrot öleltem volna. Aztán megéreztem, hogy két hideg kar fonódik körém és olyan erővel szorít magához, mint még soha.

- Bella – hallottam meg Alice halk hangját pár másodperccel később. Lassan elfordítottam a fejem, hogy lássam Alice-t.

- Nekünk… mennünk kell – sóhajtotta nehézkesen és a teste megrázkódott. Em átkarolta és szomorúan mosolyogva rám nézett. Még szorosabban fogtam Edward karját, szinte reflexszerűen.

- Tessék? – kapkodtam levegő után.

- Sajnálom Bella, nagyon hiányzol nekünk. Kérlek, vigyázz magadra! – ölelt meg Alice zokogva.

- Ne kérlek – kezdtem könyörgésbe.

- Bella, nem maradhatunk tovább, ennyi időt kaptunk, próbálj meg túllépni rajtunk, bízz magadban! Menni fog! Tudom! – mondta magabiztosan, majd eltávolodott és kibontakozott ölelésemből.

- Aztán ne sokat szomorkodj még ezután! Vigyázni fogunk rád! Jussak, eszedbe ahányszor egy macit látsz! – mosolygott Emmett, majd egy ölelést után, köddé vált.

- Siess! – fordult Alice Edward- hoz, majd rám nézett és egy fájdalmas mosoly után eltűnt a fák között.

Rémülten fordultam hátra, de megkönnyebbültem mikor Edward még mindig ott állt mellettem.

- Ne menj el! – suttogtam szemébe nézve. Semmit sem változott. De mire is számítottam? A szemei arany barnán csillogtak: tele voltak fájdalommal, amit nem értettem.

- Sajnálom Bella! – zárt karjaiba.

- Kérlek!

- Jobb ez így – mondta elgyötört hangon, majd arcom két keze közé fogta – Úgy hiányzott ez.

- Mi? – kérdeztem könnyek közt.

- Minden. Az illatod, a szemed, a hajad, az arcod…. a közelséged – szorított magához és apró csókokat hintett az arcomra.

- Nem értelek – vallottam meg.

- Nem is kell – mosolygott. Viszont ez a mosoly, nem ugyanaz a mosoly volt, amit én annyira szerettem. Ez a mosoly, most tele volt szomorúsággal – Indulnom kell.

- Ne... Ne csináld! Kérlek! Maradj! Nagyon szépen kérlek, maradj velem! – zokogtam fel ismét.

- Bárcsak megtehetném! Sajnálom, hogy újra felkavartalak, de már nem bírtam ki. Ígérem, nem teszem többé!  Kérlek, próbálj meg túllépni. Mindig veled leszek! Ha nem is látsz, tudd, hogy vigyázok rád. Itt leszek benn – tette a kezét a szívem helyére – Én sohasem foglak elfelejteni – hajolt közelebb ajkaimhoz, majd lassan összeolvasztotta őket. A szívem majd kitört a bordáim közül. Hideg ajkai mézédesen hatottak és próbáltam minden mozdulatot belevésni az agyamba - Ez itt a tiéd – csúsztatott valami hideg dolgot a kezemben, de nem akartam megnézni, mert egy pillanatra sem akartam levenni róla a szemem – Hideg, kemény és, ha Napfény érinti csillog. Azért adom, hogy legyen valami amiről, majd eszedbe jutok – mosolygott az ökölbe szorított kezemre.

- Bármiről eszembe jutsz – válaszoltam halkan. 

- Lépj tovább és légy boldog! – kezdett el hátrálni, de én erősen megszorítottam a kezét – El kell engedned! – mondta lágy hangon. Megráztam a fejem, de lassan engedtem a szorításomon, majd hagytam, hogy a keze kicsússzon az enyémből – Ég veled! – lassú léptekkel indult el a fenyők közé, de még mielőtt beért volna, eltűnt.

Könnyes szemekkel néztem oda ahol állt. Összefolytak előttem a dolgok és térdre rogytam, majd ökölbe szorított kezekkel, halkan sírni kezdtem.

A következő pillanatban viszont az ágyamban találtam magam. Odakint már kezdett világosodni. Csak egy ostoba álom volt. Mért nem ér ez a vacak álomfogó semmit? Bár ez az álom cseppet sem volt rossz. Sőt azt kívántam bárcsak megállt volna az idő.

Ránéztem az órámra, ami 7 órát mutatott, így elkezdtem készülődni. Amint belenéztem a tükörbe, megrémültem magamtól. A szemeim vörösek voltak és kialvatlanok. Ezt betudtam az álomnak, mivel sírtam…

De aztán éreztem, hogy az egyik kezem valamit annyira szorít, hogy már hófehérré vált és az inak is kirajzolódtak… Szépen lassan kinyitottam, de amikor megláttam mi is van benne…

A lélegzetem bennrekedt a tüdőmben és a szememből újra előtörtek a nagy cseppek. Leültem a hideg csempére és könnyek közt, hitetlenkedve néztem a kis medált.

Egy apró szív volt, gyémántból. A kezem úgy remegett, hogy a kis ékszer majd kiesett a markomból. Szóval valós volt? Ott voltak az álmomban… De hogyan? 

Ott voltak, ott voltak… - ismételtem és boldogan felnevettem. Ott volt, újra érezhettem, érinthettem. Viszont mikor eszembe jutottak a szavai ismét sírásba fulladt a nevetésem. Soha többé nem teszi ezt, bármit is tett ahhoz, hogy belekerüljön az álmomba. Most láttam utoljára…