6. fejezet - Egy újabb ígéret

Sziasztok!

Itt lenne a folytatás! Nagyon szépen köszönöm a megjegyzéseket az előző fejezethez! : )  

Szóval remélem tetszeni fog !

Jó olvasást!

Puszillak titeket:

Jess♥

- Én is örülök neked Bella, de azért ne fojts meg! – hallottam meg egy nyöszörgő hangot.

- Sajnálom én csak annyira… örülök neked! El sem hiszem, hogy itt vagy! – távolodtam el és könnyes szemekkel néztem a nagy barna vidám szemekbe.  Olyan rég láttam és a változás, amin keresztül ment mellbevágott. El sem hiszem, hogy abból a kislányból, akivel régebben folyamatosan együtt játszottam mennyire megváltozott: haja csak a fekete színt őrizte meg és a régi rövid tincsek helyett, most hosszú hullámokban omlott le vállaira; a régi duci kislányból, vékony és magas nő lett. Egy dolog nem változott rajta: a szeme.  Ugyanaz a kislányos csillogás volt benne: életvidám, optimista és szeretetteljes.

Billy feleségét sajnos én már csak a képeken láthattam, de Rachel és Rebecca tiszta Sarah volt. Jake apja mindig azt mondta, hogy a lányok csak külsőre hasonlítanak az édesanyjukra, a személysége leginkább Jacobon mutatkozott meg.

A lányok olyanok voltak, mint két tojás – de csak kívülről. Aki ismerte őket, tudta, hogy egymás ellentettjei: mint Jin és Jang.

Rebecca szinte mindenben különbözött nővérétől: sokkal szókimondóbb, forrófejűbb volt, mégis odaadó barátnő és testvér.

A lányok idősebbek voltak nálam: Rebecca férjnél volt, Rachel pedig nemrég végezte az egyetemet.

- Pedig életnagyságban! – mutatott végig magán mosolyogva, kiszakítva engem mélázásomból.

- De, hogy kerülsz ide és Rebecca? – kérdeztem még mindig összezavarodva, és makogva a boldogságtól.

- Ő New York-ot érdekesebbnek tartja – válaszolt készségesen- Viszont nekem már hiányzott La Push. Amint tudtam, szóltam Jake-nek, hogy indulok. Persze, neki rögtön támadt ez az ötlete, hogy lepjünk meg téged.

- Hát ennél jobb meglepetésben nem igen volt még részem.

- Tudtam, hogy örülni fogsz neki! – ujjongott – Olyan rég nem találkoztunk! Annyit változtál, kész nő lettél! – fogta meg a kezem és körbeforgatott vigyorogva- Alig tudok rólad valamit – sóhajtott szomorúan- Úgyhogy, lesz mit bepótolnunk! – tapsikolt örömében. 

- Igen – sóhajtottam. Nem szerettem volna magamról és az… életemről mesélni.

- Szóval – kezdtem immár egy kidőlt fán ücsörögve, szemben Rachel-el – milyen az egyetem? – nem igazán az egyetemre voltam kíváncsi, csak próbáltam minél többet megtudni róla, ezzel kerülve azokat a kérdéseket, ami rólam szólna.

- Komolyan az egyetemről akarsz beszélni, Bell? Ne csináld már! – nyafogott.

- Jó, akkor mesélj el mindent!

Elkezdte mesélni, hogy milyen is a „nagybetűs” élet. Hogyan sikerült sikeres diplomát szereznie, és hogyan is jutott el odáig. Egy egész önéletrajzot tárt elém.

- Aztán mikor vizsgaidőszakom volt, már nagyon hiányzott a családom. Ekkor Rebecca Hawaii szigetén sütette hasát újdonsült férjével az oldalán. Irigyeltem őt, amiért rátalált az „Igazi”. Nem nagyon volt hosszú kapcsolatom és miután felvettek az egyetemre nem is volt nagyon időm rá. Aztán mikor hazaértem minden 360°-os fordulatot tett. Lenyomat lettem.

- Lenyomat? – kérdeztem vissza zavartan.

- Igen… Nem tudom Jake mesélt e neked erről a dologról. Tudod a farkasoknál van ez a bevésődés dolog.

- Hát fogjuk rá, de még nem nagyon tiszta…

- A részleteket az öcsémre hagyom, ő azért mégiscsak jobban tudja.

- Szóval lenyomat lettél…

- Igen, Paul-é – mosolygott és a szemében láttam azt a hatalmas mennyiségű szeretet.

- Paul? – lepődtem meg.

- Aha – bólogatott izgatottan, mire csak egy mosoly volt a válasz.

- Aztán megtudtam, mindent a farkasokról… és hogy az öcsém is egy közülük. Először eléggé elrettentett a dolog és leginkább féltettem Jacobot de aztán ez az érzés enyhült és most már teljesen elfogadom. Ezután minden nyugodt volt és békés. Meg akartalak látogatni, mivel hallottam, hogy visszaköltöztél, de sajnos nekem már indulnom kellett vissza az egyetemre – folytatta-, na de elég volt rólam. Halljuk! – mosolygott rám izgatottan.

- Mit is? – kezdett a tenyerem izzadni. Tudtam, hogy Rachel-nek bármit elmondhatok: kiskoromban is ő volt a bizalmasom. Most mégsem akartam erről beszélni.

- Na, ne már! Én elmondtam mindent, de én még egy apró részletet sem tudok az életedből.

- Az én életem… unalmas.

- Babám az élet soha nem unalmas ezt jegyezd meg, ha mégis, akkor próbáld felpörgetni! – ez a lelkesedés mosolyt csalt az arcomra.

- Oké – egyeztem bele egy bólintással. Elmondtam mindent: kivéve a fájdalmas részeket. Viszont volt egy olyan érzésem, hogy Rachel tud mindenről. Hogy honnan veszem? Mikor a fiúkról kérdezett, és én nem válaszoltam, akkor az arcán megjelent egy fájdalmas mosoly.

-  Nézd Bella, tudom, hogy rossz dolog mikor elvesztünk valakit, akit teljes szívből szerettünk. Nekem rengeteg szerelmi csalódásom volt, de tudom, hogy azok fel sem érnek ahhoz, amit te érzel. Tudom, hogy Jake mennyire odáig van érted – mosolyodott el halványan, de aztán ismét komolyan kezdett el beszélni – és mindent megtesz azért, hogy elfelejtesse veled. Egy szívet könnyű megszerezni: elég pár szál rózsa, pár doboz bon-bon, egy szexi mosoly és mi lányok rögtön elalélunk. Jó tudom, most azt gondolod a te esetedben ez messze nem így van, de nem is ez a lényeg. DE összetörni sem nehéz dolog! Viszont összeforrasztani a 

hegeket rajta… Az nem egyszerű munka, viszont ha sikerül, akkor ő az, akit neked teremtettek és nem az, aki darabokra törte. Ő volt számodra az első szerelem, de nem az igazi… Ne engedd meg magadnak, hogy egyetlen csalódás után összetörj, és próbálj meg adni Ámornak még egy esélyt!

A szavai elgondolkodtattak, leginkább azért, mert volt bennük némi igazság. Jake-re mindig is egy testvérként néztem, aki minden rossztól megvéd, de az utóbbi időben ez kezdett megváltozni.

Viszont van még egy dolog, ami megakadályoz. Mégpedig az, hogy Jake még nem vésődött be senki iránt.

- Na de elég volt ennyi a lelkizésből! Szerintem menjünk vissza, mert a fiúk már várnak! – pattant fel és indult el a ház irányába.

- Köszönöm – szóltam utána, mire ő karjaiba zárt és mosolyogva megölelt.

- Na, gyere! – kacsintott vigyorogva, ami engem is mosolygásra késztetett.

Ezután elindultunk Emily-ékhez, ahol a többiek is voltak. Ott volt szinte mindenki: a farkasok – kivéve Sam és Jared, ők őrjáraton voltak – Sue, Leah és Seth, akivel még nem ismertük egymást, és persze Emily is, aki szorosan megölelve üdvözölt engem. Rachel rögtön Paul karjaiba vetette magát, ez én figyelmemet pedig Emily foglalta le a kérdéseivel.

A fiúk tényleg hatalmas étvággyal rendelkeztek ezzel kemény feladatot adva a háziasszonynak, Emiliy-nek, de úgy láttam rajta, hogy ez neki csak örömet okoz.

Időközben Sam és Jared is megérkezett, ezzel egy időben Embry és Paul el is ment – Rachel nagy bánatára.

Elég hangos volt a ház: mindenki mindenkivel párhuzamban próbált beszélgetni, ami nem csak engem zavart, mert láttam, hogy Jake és Emily is próbál ütemet tartani, de fejfájást okoz nekik.  Mégis ebben a nagy zűrzavarban is irigylésre méltó családi hangulat volt. Csodáltam őket. Hogy ennyire összetartóak…

Hirtelen tört rám az érzés, hogy ha most nem jutok friss levegőhöz, megfulladok. A szívem fájdalmasan szúrt és a torkomban dobogott. Sebes léptekkel indultam el és mikor kiértem a korlátot szorítva, zihálva szívtam magamba az hűs oxigént.

Hallottam amint nyílik, majd csukódik az ajtó és mellém lép valaki.

- Bells, valami baj van? – kérdezte Jake.

- Semmi én csak öhm… nem éreztem magam jól és..

- Az igazat – vágott a szavamba. Túl jól ismer.

- Nem akarom elrontani – válaszoltam remegő hanggal és arcomon megjelent egy fájdalmas grimasz.

- Mit nem akarsz elrontani?

- Az életed.

- Tessék? – vágott értelmetlen képet.

-  Nekem ez...túl tökéletes – néztem a ház felé, ahonnan nevetés hallatszódott ki – Nem érdemlem meg – néztem a döbbent szemekbe – Tudom, hogy Rachel-nek igaza van… Te képes lennél rá, de nem hagyhatom, hogy miattam elvesztegesd az idődet. Azt hittem, hogy sikerül. Sikerül újrakezdenem… előröl, de nem hagyhatom, hogy miattam ne találj rá arra, akit neked szántak. Lehet, hogy rátalálnál valakire, aki iránt bevésődsz és boldog lehetsz… Tudom, hogy te mindig is a barátom leszel, és mindenben számíthatok rád, de én már nem a barátot látom benned! De ezt nem lehet, mert tudom, hogy te túl… jó vagy hozzám – hadartam és mikor észbe kaptam már olyan is kicsúszott a számon, amit még magamnak sem akartam bevallani – Én a fele sem vagyok annak, amit te megérdemelnél és…

- Hé, hé, hé! Állj le! – vette két keze közé az arcom - Te soha nem teheted tönkre az én életem. Te csak javítani tudnál rajta… és ami a boldogságomat illeti, köszöni szépen, mikor veled vagyok, majd kicsattan. És ne beszélj ilyen baromságokat, kérlek! Még, hogy fele sem vagy annak, amit megérdemelnék… Bella, te túl jónak látsz!

- Ez nem igaz! – csattantam fel megvédve az igazam.

 Még ha igaza is van Jake-nek, nekem akkor is kell még egy kis idő és lehet, hogy az idő alatt míg én próbálkozom, ő megtalálná azt a lányt, aki neki van teremtve…

- De igaz – mosolygott – Te mindenkiben csak a jót látod… - nem feleltem csak lesütöttem a szemem, de ő az államnál fogva kedvesen kényszerített arra, hogy a szemébe nézzek a könnyfátyol mögül. Tehetetlenül ráztam meg a fejem és néztem a fekete szemekbe, amik lágyan csillogtak. Éreztem, hogy egy átkozott könnycsepp legördül az arcomon nedves csíkot maga után húzva.

- Shhh… Gyere ide! – zárt karjaiba szorosan.

- Képtelen vagyok rá – nyöszörögtem, de csodálkozom, ha megértette, mert fejem belefúrtam a mellkasába. Itt már nem arra céloztam, hogy meg tudok-e felelni neki vagy, hogy boldoggá tudnám-e tenni, hanem a felejtésről.

- Hidd el, hogy menni fog!

- Ígéred? – szipogtam.

- Ígérem – nyomott egy puszit a fejem búbjára én pedig szorosabban öleltem: mintha ő lenne az egyetlen dolog, ami reményt ad és éltet. És talán nem is tévedtem sokat, sőt…