17. fejezet - Rejtett világ

Sziasztok mindenki!

Először is, nagyon szépen köszönöm a türelmeteket és a sikeres angol vizsga után /fáradtan/, de megírtam nektek ezt a fejezetet... Nem annyira eseménydús, de a vége remélem sokak tetszését elnyeri! : ) 

p.s.: kitettem egy szavazást.. elég rövid időre, hisz minél hamarabb nekikezdenék a fejezetnek, így ha a legtöbb válasz az lesz, hogy szívesen olvasnátok egy Rach szemszöget akkor megírom azt nektek, de ha nem akkor haladok tovább: ) Nem árulom el a Rachel-es fejezet lényegét... Nem befolyásolni akarlak titeket, de én szívesen megírnám: ) 

Jó olvasás!

Jess♥

Túl sok minden történt az elmúlt három napba. Még tisztán emlékszem, hogy Bella mennyire boldog volt, ahhoz képest mennyire ellenezte, hogy bulit rendezzen neki valaki és most itt fekszik, és ki tudja mikor ébred fel és milyen állapotban. Aztán ott van Rachel… Mikor bejelentette, hogy babát várt Apa repesett az örömtől. Paul érzéseit pedig szavakba foglalni nem lehetett, hisz a lenyomata babát várt tőle. Folyton az járt a fejében, hogy milyen lesz az életük, ha a pici is velük lesz. Egy kislányt szeretett volna, aki megszólalásig hasonlít Rachel-re. Az a legrosszabb, hogy én is láttam ezeket a képeket és így még rosszabb érzés azt tudni, hogy ez nem fog bekövetkezni. Persze ezek az érzések fel sem érnek ahhoz, amit most Paul vagy Rachel érezhet. Talán én nem tudom, mi az a bevésődés és elképzelni se tudom, de én is vesztettem velük együtt.

- Fiam! –hallottam meg Billy hangját, amikor – vigyázva nehogy észrevegyenek – kisétáltam a folyósóra – ezután rögtön megláttam, ahogy épp felém tart – Hogy van Rachel?

- Jól van.

- Hál’ Istennek – sóhajtotta fel megkönnyebbülten,  persze nem teljesen – És akkor a pici... az nem..?

- Nem – fejeztem be a mondatát.

- Annyira boldog volt.

- Igen – mosolyogtam halványan – De biztos vagyok abban, hogy nemsokára ugyanolyan boldog lesz.

- Reméljük! Na és Bella?

- Semmi változás és ez annyira… idegesítő. Semmit sem tudok, és még csak be sem mehetek hozzá! –fakadtam ki- Az orvosok sem mondanak semmit, csak azt, hogy bizakodjak és, hogy legyek türelemmel, ami lassacskán kezd elfogyni…

- Minden rendben lesz, Jake! Bella rendbe jön – rakta kezeit vállamra, de a következő pillanatba felpattantam- Hová mész?

- Leváltom Paul-t, szükségem van most rá és talán pihenek egy kicsit… Szólj, ha valami történt, rendben?

- Persze, menj csak! – bólintottam, majd szinte menekülve hagytam hátam mögött a kórházat.

Amint beértem az erdőbe rögtön megéreztem az ismerős érzést: a testem megremegett; hallottam, ahogy a ruha anyaga elszakad és ez után már csak arra eszméltem fel, hogy az erdő zöld masszává olvadva száguld el mellettem.

Furcsa volt újra farkasként, talán azért mert már egy ideje nem változtam át. Felszabadultam és sokkal jobban éreztem magam. Az agyam kikapcsolt és nem gondolkoztam, próbáltam erre a kis időre nem foglalkozni azzal, hogy az életem másik része jelenleg mennyi bajjal van tele.

Száguldottam, ki tudja merre… Gondolataimban nem hallottam senkit, így tudtam, hogy nagyon távol vagyok a többiektől, és ez így volt jó.

A következő pillanatban egy barlangnál találtam magam, amit eddig soha nem láttam, ami elég furcsa. Valamiért vonzott a hely, így bementem. Sötét volt, de a farkas géneknek hála mindent tisztán láttam.

Körülbelül fél óráig barangolhattam, mikor egy sötétkék pillangó szállt el mellettem abból az irányból amerre haladtam. Egyre jobban érdekelt, hogy mi is van ennek a barlangnak a végén.  Olyan volt, mintha madárcsicsergést hallottam volna, de azt gondoltam, hogy odakintről jön. Viszont mikor végre elértem utam végére megdöbbenve vettem tudomásul, hogy nem egy nagy kőhalom zárja le ezt a barlangot, hanem valami dús növényzet.

Kíváncsian közelítettem meg, majd léptem át rajta.

Ha eddig meg voltam lepődve, akkor most sokkolódva néztem ezt a rejtett világot, ami elém tárult.

Lassan lépkedtem a méregzöld füvön, amin néhol fehér virág lapult. Mellettem tölgyfák nyújtóztak a magasba, ami valljuk be elég ritka fafajta erre felé, sőt… Minél mélyebbre mentem annál szebb lett az egész. Üres volt az erdő, mégis tele volt élettel.  

Szerintem már az egészet körbejárhattam, mikor megtaláltam az erdő „szívét”. Egy – mondhatni- nagy tóhoz értem, aminek vízét sok kis vízesés zavarta meg. A vízben a halványzöld és kék szín dominált és annyira tiszta volt, hogy emberi szemmel is le lehetett látni az aljáig. A tónak az élővilágát az aranyhalak töltötték meg, de abból is csak pár darab akadt. Azt hiszem ez volt a legszebb rész az egészben…

***

Sajnálkozva vettem észre, hogy a nap már lemenőben. Mostanra már körbejártam az egész erdőt és megerősíthettem igazam, miszerint itt még ember nem járt.

Olyan jó volt erre a kis időre itt lenni. Kikapcsolt az agyam és nem kattogott egyfolytában azon, hogy Bellával mi van? Rachel hogy van? …

Megígértem magamnak, hogy még visszajövök ide, amilyen hamar csak tudok…

***

Már emberalakban haladtam a kórház felé és csodamód nem voltam már annyira „lelombozódva” és ennek oka az a hely volt.

- Fiam! Hívtalak, de nem vetted fel… - haladt felém apám sietve, de nem láttam az arcán semmiféle aggodalmat, úgyhogy ez egy kissé megnyugtatott.

- Igen, öhm … jártam egyet, azután pedig hazamentem... – és aztán jutott az eszembe, hogy a telefonom otthon maradt az asztalon, nyilván ezért nem tudott elérni – De miért? Mi történt?

- Bellát átvitték egy normális kórterembe, szabadon látogatható és az orvosok szerint még ma felébredhet.

Nem hittem a füleimnek… azt hittem rosszul hallottam.

- Mi? – kezdtem vigyorogni.

- Úgy bizony, szóval menj, ha látni akarod. Szóltam Charlie-nak is.. már úton vannak- mosolygott boldogan – Amúgy a másik irányba Jake – szólt rám mikor sietve elindultam – 506-os!

- Öhm.. igen.. Kössz! – nevettem zavartan, majd elindultam az ellenkező irányba, szinte már rohanva. Majd kiugrottam a bőrömből. Végre szabadon láthatom, anélkül, hogy az orvosok és a nővérek elől bujkálnék.

Úgy éreztem talán minden rendbe jöhet… 

Vélemény? : $ : )

16. fejezet

Ismét itt. Azt hiszem, hogy lassan törzshelyemmé válik ez a hely. Ahogy belenéztem a tükörbe, arcom nyúzott volt és alig ismertem magamra. A víz halványpirossá vált, ahogy ráfolyattam kezeimre.

Szép lassan kisétáltam a folyósóra és leültem egy székre, majd arcom kezeimbe temettem.

Kezdem megérteni, hogy az Élet csak egy játszma, ahol úgy kell ügyeskedned, hogy örömöt lelj benne. Eddig mindig tréfásan fogtam fel a dolgokat, de valahogy ez most egy nagy fordulatot vett. Talán én változtam? 

Vagy a körülmények miatt van ez? Bárhogy is, nagyon ritka eset az olyan hogy Te nyersz.

- Jól vagy? – hallottam meg egy ismeretlen hangot mellőlem, ami kiszakított a gondolataimból.

- Remekül – morogtam, közben pedig a hang felé pillantottam és egy alacsony, barna hajú lány állt mellettem.

- Hát nem úgy tűnik – beszélt halkan. Hangja mély volt apró termetéhez képest.

- Mivel azt vártam, hogy a kórház erre a részére legközelebb 8 hónap múlva jövök…

- Oh, sajnálom, ne haragudj – hajtotta le a fejét bűnbánóan.

- Semmi baj – ráztam meg a fejem – És te? Mért vagy itt? – érdeklődtem.

- A nővérem veszélyeztetett terhes, és míg ő az egyik kórteremben pihen, addig én a papírokat intézem – mosolygott. Egyáltalán nem látszódott rajta, hogy izgulna az miatt, hogy a testvére elvetélhet. Magabiztosnak és életvidámnak tűnt.

- Értem – bólintottam – Elárulod a neved?

- Anne Parker –válaszolt kedvesen, majd kinyújtotta a jobbját – És téged?

- Jacob Black- fogadtam el.

- Örülök, hogy … - akadt el a mondatban. Nyilván azért, mert a „megismerhettelek” nem igazán jó kifejezés, hisz nem igazán tudja, hogy ki is vagyok - hogy összefutottunk Jacob! Ne legyél ilyen kedvetlen sokáig, mert nem áll jól – nevetett, majd a kezét a homlokához rakta és szalutált egyet elköszönésképp, majd ellépkedett mellőlem és egy orvoshoz lépett, akinek elkezdett magyarázni miközben a papírokat mutogatta, ami a kezében volt. 

Hogy lehet valaki ennyire életvidám? Egyszerűen ez elképesztő… mármint eddig még csak egy embert ismertem, aki ennyire vidám volt. Rachel, de ő most…

Úristen! Elfelejtettem felhívni a többieket! A francba.

Azonnal előkaptam a telefonom, majd először Paul-t hívtam, de nem vette fel.. Akkor még mindig őrjáratban van. Újra tárcsázni kezdtem viszont most Apa számát.

- Szia fiam! Hol vagy? – szólt bele, aggódva.

- Paul merre van?

- Még nem váltották le egymást, majd egy óra múlva.

- Most azonnal szólj neki, hogy a kórházban vagyunk…

- Mi történt?

- Azt hiszem Rachel elvesztette a babát…

- Hogyan? – hallottam a hangját, hogy megcsuklik.

- Amikor hazaértem, ott volt a fürdőbe és minden vér volt. Azonnal behoztam a kórházba… Még nem tudok semmit.

- Rendben fiam… Azonnal szólók Paul-nak – mondta lassan, halk hangon, majd egy köszönés után letette a telefont.

Én is zsebre vágtam a kütyüt, majd elkezdtem ismét várakozni.

- Uram! Ön Jacob Black, igaz? – állt meg előttem egy fiatal nő úgy fél óra múlva.

- Igen, én vagyok! – pattantam fel idegesen.

- Jó napot! Én Dr. Valerie Smith vagyok, a nővére kezelőorvosa – mutatkozott be kedvesen, nagy megdöbbenésemre, mert nem néztem volna ki belőle, hogy orvos.

- Hogy van Rachel?

- A nővére jól van, már amennyire lehet. Még benntartjuk megfigyelésre, de ha jobban lesz, akkor egy hét múlva haza is mehet. Viszont a magzatot…

- Rendben, értem – szakítottam félbe, mert nem akartam hallani. Sejtettem, hogy mi fog történni... – Bemehetek hozzá?

- Igen, de kérem, ne zaklassa fel és ne sokáig maradjon benn. Pihenésre van szüksége.

- Köszönöm – bólintottam, majd elindultam Rach szobája felé.

***

- Szia! – mosolyogtam és becsuktam magam mögött az ajtót, majd lassan odasétáltam az ágyhoz és leültem a szélére – Jól vagy? – kérdeztem, de ő nem válaszolt, csak a falat nézte üveges tekintettel – Az orvos azt mondta, hogy ha rendbe jössz, akkor egy hét múlva hazajöhetsz. Paul nemsokára itt lesz!- beszéltem tovább, de ő még mindig rezzenéstelen arccal bámulta a türkiz színű csempét a falon- Minden rendben lesz! Megígérem! – öleltem meg, de mintha egy babát öleltem volna.

Mikor kiléptem a folyósóra és benéztem az üvegablakon, még mindig ugyanúgy ült mozdulatlanul.

Egy kissé megijesztett a viselkedése, de hittem abban, hogy nemsokára rendbe jön.

- Paul! – láttam meg, majd elé siettem.

- Jake, mi történt? Hol van? – kapkodta a levegőt idegesen.

- Most jövök tőle. Ő jól van.

- Hogy érted azt, hogy Ő jól van? – remegett – Ugye nem azt akarod mondani, hogy…?-

- Nyugodj meg!

- Ugye nem? – nem hagyta abba a remegést, így az én idegességem sem csillapodott. Lassan bólintottam, majd elviharzott mellettem és egyenesen Rach szobájába ment.

Elkezdtem sétálni a folyóson és végül eljutottam Belláig. Nem volt most a kórházban senki sem. Reneé és Charlie is hazament lepihenni. 

Tudtam, hogy nem szabadna itt lennem, de muszáj volt látnom Őt. Most szükségem lenne rá... Bárcsak felébredne már.

Új blog

Sziasztok!

Nyitottam egy új oldalt, ami egy úgynevezett kritika oldal. A lényege az, hogy a blogokról írok egy kis véleményt, ezzel együtt adok tanácsot, mert úgy gondolom, arra mindig szükség van.
Remélem, hogy sokan jelentkeztek majd és kíváncsiak vagytok a véleményemre, mint olvasó mint blogger:)

Ezt az oldalt ITT találhatjátok meg!

Üdv. Jess♥

15. fejezet - Persze, hogy a jó után mindig rossz jön!

- Az állapota stabil. Jelenleg semmi biztosat nem tudok mondani – magyarázta a doktor.

- Bemehetünk hozzá? – kérdeztem reménykedve

- Még az altató hatása alatt van, és még altatjuk is egy ideig a fájdalmak elkerülése érdekében. Szóval…

- Kérem!

- Egy ember, 15 perc! – mondta végül, sok idő után. Legszívesebben azonnal rohantam volna, de azután eszembe jutott Reneé vagy Charlie.  Csalódottan vettem tudomásul, hogy talán nem nekem van a legnagyobb szükségem itt arra, hogy láthassam őt.

- Menj csak! – hallottam meg Reneé hangját, és azt hittem, hogy csak képzelődöm.

- Hogy? – néztem rá kikerekedett szemekkel.

- Azt üzenem neki: ne merjen minket cserbenhagyni, mert nem állok jót magamért! – kuncogott könnyek közt. Ezt látva hirtelen elfogott az az érzés, hogy talán önző vagyok.

- Nem Reneé, inkább menj…

- Jacob! Ha a következő pillanatban még itt látlak, azt megjárod! – szakított félbe én pedig boldogan öleltem meg köszönetem jeléül. Bár úgy éreztem, ez egyáltalán nem fedi azt a mennyiségű hálát, amit most érzek.

- Mond meg neki, hogy szeretjük! – suttogott még mindig engem ölelve miközben halkan sírdogált.

- Ígérem! – engedtem el, majd lassan elindultam az orvos után.

Minden lépésnél tovább fokozódott a boldogságom és az, hogy újra láthatom. A szívem majd áttörte a bordáim. Vágytam arra, hogy lássam, de féltem, hogy fájni is fog így látnom.

Nem kellett sokáig mennünk, egy kis idő múlva megláttam a zölden világító táblát, amin az „INTENZÍV” szó volt. Benyitottunk és egy újabb folyosó tárult elém. Hirtelen álltunk meg a 13-as kórteremnél. Nagy ablaküveg volt a kék ajtó mellett, de nem lehetett belátni, mert be volt sötétítve.

-15 perc! – nyitotta ki az ajtót résnyire a doki.

- Rendben. Köszönöm – válaszoltam. Azt orvos csak bólintott, majd elsétált mellettem.

Vettem egy mély levegőt, majd beléptem és becsuktam magam mögött az ajtót. Rögtön meghallottam a gépek jellegzetes hangját, ami az egész szobát betöltötte. Amint megfordultam hirtelen kapott el ismét a bűntudat, de ez százszor rosszabb volt. Úgy éreztem magam, mint akit teljes erőből gyomorszájon vágtak volna és a fájdalom nem akart enyhülni.

Lassan közelebb sétáltam, majd egy széket az ágy mellé húztam és leültem rá. Sokszor láttam már Bellát ramaty állapotba, de ez… Az arcán rengeteg karcolás és lila folt volt; a fején egy fehér kötés; nyakán egy merevítő, a karjaiból pedig vagy csövek százai lógtak ki. Csuklóján ott lógott a karkötő, de figyelmen kívül hagytam. Óvatosan felemeltem jéghideg kezét, majd a kezem közé vettem, majd beszélni kezdtem.

- Tudom, hogy nem hallasz, de rettenetesen sajnálom. Talán nem az én hibám volt mégis úgy érzem, hogy én vagyok mindennek az okozója. Ha nem veszünk össze, akkor nem történik mindez.  Most biztos azt válaszolnád, ez egyáltalán nem igaz és ne okoljam magam – mosolyodtam el kínomban – Nagyon aggódunk érted Bella! Reneé azt üzeni, hogy ne hagyj cserben minket… Gyógyulj meg minél hamarabb! Rengeteg dolgod van még itt. Te nem lehetsz sehol máshol, hiszen én nélküled egészen elvesznék. Kinek szólnék egy olyan bizonyos holnapon, amikor nem vagyok elég erős vagy elég bátor? És kitől kérhetnék tanácsot, ha nem tudnám hogyan tovább? Ha te nem vagy itt… akkor semmi sem ugyanolyan. Életem legszebb napjait köszönhetem neked, és tudom, hogy nem ezek voltak az utolsók, mert lesz még ilyen vagy több millió! Soha többé nem fogom engedni, hogy bármi bajod essen, érted? Ha az agyadra is megyek ezzel majd… - néztem a kifejezéstelen arcot, ami még így is gyönyörű volt.

Hirtelen hallottam meg a kopogást és tudtam, lejárt az időm, viszont volt még valami, amit el kellett mondanom…

- Bízom benned, Bella! – mondtam remegő hangon, aztán elengedtem a kezét, majd óvatosan fölé hajoltam és szinte alig érintve nyomtam egy csókot a homlokára – Szeretlek! – indultam el az ajtó felé, egy pillanatra sem levéve róla a szemem.

Amikor kiléptem rögtön megpillantottam egy nővérkét, aki halványan mosolyogva üdvözölt.

- Sajnálom, de Dr. Parker küldött – csicseregte kedvesen, majd elindult én pedig követtem.

- Oké - nem akartam goromba lenni, de nyilván értette, hogy mi a helyzet így nem is mondott semmit sem ezután. Miután elkísért egészen addig az ajtóig, ami elválasztja ezt a részleget a többitől elköszönt, majd sarkon fordult és eltűnt.

Reneé szinte azonnal kiszúrt és elém siettet.

- Na hogy van? Ugye nem olyan szörnyű? – kérdezte izgatottan.

- Nem szívmelengető látvány, de nem annyira szörnyű – nem igazán akartam részletezni, hogy milyen kötések vannak rajta, meg hogy mennyi karcolás.

- Köszönöm Jake.

- Mégis mit?

- Azt , hogy ennyire szereted – mosolygott.

***

- Megjöttem! – dobtam le a dzsekim a kanapéra. Nem hallottam semmi választ, de tudtommal Apa nincs itthon, mert átment Sam-ékhez, és úgy lehet, hogy Rachel is felébredt már és hazament.

Hulla voltam. Semmihez sem volt erőm, de azért elindultam a konyha felé, hogy egyek pár falatot. Amint beléptem a konyhába hirtelen valami belenyilallt a talpamba. Lenéztem és egy hófehér tányér ripityára tört darabjait pillantottam, meg aminek nyilván az egyik darabaj szúródhatott a lábamba.

Fogalmam sem volt, hogy vajon mi történhetett, viszont a törött tányérdarabkák mellett volt pár csepp vér is

.

- Apa! – kiabáltam, hátha mégis itthon van, de semmi válasz – Rachel? – kiabáltam egy kicsit hangosabban. 

Furcsa érzésem volt, és nem akart múlni.

Nem tudom miért estem ekkora kétségbe egy kis vér miatt, és egy törött tányér miatt.

Sietősen elindultam a kis folyósón, majd benyitottam apa szobájába, a lányok régi szobájába és az én szobámba, de sehol senki.

Egyáltalán nem könnyebbültem meg.

Talán Bellával van valami baj?!

Azonnal elvetettem, mert akkor már rég tudtam volna róla, hisz Charlie azt mondta, hhív ha valami gond van vele…

Kínomban felnevettem, majd elindultam vissza a konyhába.

- Jake! – hallottam meg egy elhaló hangot, ami mögülem jött. A hang irányába fordultam, de ott csak a fürdő ajtaja volt. A fürdőszoba… A francba!

Észvesztve rohantam be, majd rögtön megpillantottam Rachelt. Ott ült a kád mellett, körülötte minden vér volt és halkan zokogott.

Én megmondtam, hogy önző…

14. fejezet - Az élet egy önző alak

Sziasztok!

Ismét késtem, de remélem nem pikkeltek rám emiatt! De a legjobb formámat szerettem volna hozni. Nagyon izgulok, hogyan is fog tetszeni nektek, mert ez az a fejezet ami egy általatok már nagyon várt személy szemszögéből íródik. Ez az egyik ok, amiért ennyit késtem vele. Próbáltam a legjobbra megírni, bár kételkedem abban, hogy ez sikerült is, de reménykedem hogy tetszeni fog és nem okozok csalódást nektek:)

Na de nem is fecsegek itt fölöslegesen.

Jó olvasást!

Puszil Titeket:

Jess ♥

Egyszerűen egy barom vagyok! Hogy lehettem ilyen idióta? Mért nem mentem utána az istenért is? Meg kellett volna állítanom és bocsánatot kérni, amiért ilyen hülye voltam.  Nem tudom mi ütött belém, egyszerűen elvesztettem az eszem. De hiába is keresem a mentséget, erre nem fogok találni. Ostoba voltam.

A fal nagy csattanással találkozott az öklömmel egymás után többször, de a végén beláttam ez nem vezet semmire és azt sem akarom, hogy Rachel fölkeljen. Egyedül kell lennem. Meg kell nyugtatnom magam. Leültem az ágy szélére és a kezembe temettem az arcom. Ennél nagyobb marhát nem hordott a hátán a Föld egy ideje.

Bolhából csináltam elefántot, pedig ez nem rám vall.

- Haver, te nem alszol?- dugta be a fejét Seth az ajtón óvatosan.

- Seth, egyedül akarok lenni – mondtam fáradt hangon.

- Bella merre van? – hagyta figyelmen kívül az előbbi kérésem és bentebb lépkedett.

- Seth…

- Hm?

- Megkértelek valamire – mondtam visszafojtott hangon.

- Tudom, de látom, hogy nincs minden rendben és azt olvastam egy pszicho könyvben, hogy az segít, ha kibeszéled magad! – magyarázta – Itt ez a remek alkalom! Én sem vagyok fáradt szóval… Hallgatlak! – helyezkedett kényelembe az ágyam egyik felén. Se szó se beszéd felpattantam és kivágtattam a szobámból

. 

Nem akarom megbántani Seth-et, ezért is jöttem ki. Ha továbbra is bennmaradok tuti, hogy rajta töltöm ki a dühömet.

Az ég koromfekete volt és az idő elég viharossá vált. Úgy döntöttem elindulok az erdő felé, ott semmi sem zavar meg, remélem.

 Elrontottam mindent. Egész végig azt erőltettem, hogy ő nem bízik meg bennem teljesen, közben pedig én. Én idáig abban a hitben voltam, hogy én feltétel nélkül megbízok benne, de… a szerelmében… abban kételkedtem.

Tudtam, hogy érez valamit irántam, de azt is tudtam, hogy sosem leszek első. Neki mindig is az a vérszívó jelentette a mindenséget. Csak, ezt a zavaró tényezőt próbáltam elfelejteni. Úgy látszik eddig bírtam. És ez egy ostoba medál miatt tört elő… Amit nemrég kapott. De mégis mikor volt az a nemrég és én mért nem tudtam róla? Ha visszajöttek volna azt megéreztem volna az biztos, de ha én nem is akkor valamelyik farkas. Minél tovább törtem a fejem, annál jobban kezdett fájni és kezdtem belegabalyodni a gondolataimba.

Bocsánatot kell kérnem tőle. Most azonnal. Nem érdekel hány óra van, ezt így nem bírom tovább. Egy hülye barom voltam és már vagy ezerszer megbántam, hogy csak úgy neki támadtam.

Istenem add, hogy megbocsájtsa ezt a féltékenységi jelenetet! Nem akarom elveszíteni!

Szinte már rohanva tettem meg a visszafelé vezető utat. Amint kiértem a moha fedte erdőből Seth sietett elém.

- Seth, most tényleg nem érek rá!– szakítottam fel az autó ajtaját és azonnal indítottam be a motort.

- Állj már meg! Baj van! Jake! Charlie most hívott!

- Mi? – egy kissé nyugtalan lettem, de csak nincs nagy gáz. Bár mért hívna Charlie hajnalok hajnalán? Elvileg Bella otthon van, vagyis már rég haza kellett volna érni.

- Bella kórházban van.

- Szólj Paul-nak, hogy Rachel nem megy haza éjszakára és vigyázz rájuk! – pattantam be a kocsiba és miután Seth helyeslően bólintott, kilőttem.

Hiába mentem rövidebb úton, így is vagy több órának tűnt mire odaértem a nagy épület elé. Vagy több ezer gondolat átfutott a fejemben ez idő alatt. Mi történt? Hogyan és legfőképp az, hogy miért pont Bella?!

Ha valami baja lesz én esküszöm…

Amint beértem a tekintetem ide-oda cikázott, hátha meglátom Charlie-t vagy valakit. Hiába volt már hajnali 4 óra a kórház még most sem ürült ki, de azért jóval kevesebben voltak, mint napközben.

- Jake! – hallottam meg Charlie hangját, pont az ellenkező irányban amerre én haladtam, így elindultam visszafele.

- Mi történt, Charlie? – kérdeztem meg azt, ami azóta jár a fejemben mióta Seth közölte velem, hogy Bella itt van.

- Gyere! – biccentett a fejével, majd elindultunk a hosszú folyosón. A kezében egy szürke színű poharat szorongatott, amiben kávé gőzölgött.

Amint áttértünk egy másik folyosóra rögtön megláttam Reneét, aki egy zsebkendőt szorongatva nézte a beige színű padlót. Mikor meglátott azonnal elém sietett és szorosan megölelt, és ugyanebbe a pillanatba a könnyei záporozni kezdtek. Ez a mozdulat bennem is elindított valamit és csak még jobban kezdtem aggódni. Ha Reneé ennyire rossz állapotban van, akkor Bellának nyilván nem a bokája ficamodhatott ki, de ezt rögtön gondoltam.

Elsétáltunk a székekig, majd Charlie odaadta Reneének a kávét, aki rögtön kortyolni kezdte azt. Vártam, hogy Charlie mondjon valamit, de láttam rajta, hogy nem is tudja, hol kezdje.

- Ugye nincs nagy baj? – kezdtem el, mert láttam, hogy ha én nem kezdeményezek, akkor soha nem fogom megtudni tőlük, hogy mi is történt. Charlie nem mozdult: ugyanúgy Reneé kezeit szorongatta ,aki eközben könnyes szemeivel sajnálkozóan rám nézett – Kérlek mondjátok el mi történt!

Egymásra néztek, majd Charlie megköszörülte a torkát és beszélni kezdett.

- Bellának balesete volt.  

- Miféle baleset?

- Frontálisan ütközött egy teherautóval. Akik megvizsgálták a helyszínt azt mondták, hogy valószínűleg átcsúszott a másik sávba és akkor… történt.

Azt hittem, hogy csak képzeltem, amit mondott. Az agyam alig bírta felfogni a hallottakat, de mikor sikerült neki, azt kívántam bárcsak lenne ez egy rossz álom és Bella még mindig velem lenne. Épségben.

- Hol van most? – kérdeztem magamon kívül.

- A műtőben. Életveszélyes állapotba hozták be. Még nem tudunk semmit, de biztos minden rendben lesz – szólalt meg Reneé, leginkább magát biztatta mondatával.

Halványan rámosolyogtam, majd üveges tekintettel magam elé nézve felálltam és elindultam.

- Hová mész Jake?

- Kiszellőztettem egy kicsit a fejem.

Igazából fogalmam sincs, mért megyek el onnan, de magányra volt szükségem. Úgy éreztem megfulladok, ha még egy másodpercet el kell töltenem ott benn.

Semmit nem éreztem. Se fájdalmat, se szeretetet, se szomorúságot. Csak ürességet. Nem tudtam másra gondolni, csak arra, hogy mi lesz akkor, ha nem sikerül az orvosoknak megmenti.

Ha nincs többé.

Rossz volt arra gondolni, hogy hogyan is váltunk el. A lelkiismeret felemésztett és hiába akartam nem tudtam megszüntetni.

Amint kiértem a kórházból, kisétáltam a zuhogó esőbe és nem törődve senkivel és semmivel, elindultam. Fogalmam sem volt, hogy merre tartok. Egyszerűen próbáltam elnémítani a gondolataimat. Azt, hogy valójában csak egyetlenegy cérnaszál az, amibe kapaszkodhatok. Az a reményem és félő, hogy elszakad. De bíznom kell abban, hogy sikerülni fog és Bella meggyógyul.

Itt látszik, hogy az élet milyen önző is. Ha megkapsz valamit és boldog vagy, ő egy kis idő múlva el akarja azt venni tőled, hogy szenvedj. Ez elég… igazságtalan.

Fél hat lévén a horizont vörösleni kezdett és a nap kis része előbújt.

Nem mentem messzire, így nem is tartott sokáig mire visszaértem.

Reneé és Charlie még mindig ugyanott ült és várt.

- Sziasztok! – köszöntem fáradtan – Van valami hír?

- Nincs, még senki sem jött ki.

Csalódottan sóhajtottam egyet, majd én is leültem melléjük és vártam. Vártunk.

Az ajtó hirtelen csapódott ki és egy magas fickó lépett ki tetőtől talpig bebugyolálva valami kék ruhába. Mögüle egy nővérke lépett ki és viharzott el.

Úgy pattantunk fel, mint akiket darázs csípett volna. A doktor levette a maszkot az arcáról és üdvözölt minket. Nem tudtam semmit sem leolvasni az arcáról. Érzelemmentes volt.  A szívem majd kiszakadt a bordáim közül, miközben vártam.

- Doktor úr! Kérem, a lényeget mondja! Sikerült a műtét? – szakítottam félbe, mert olyan dolgokról beszélt, amit csak akkor érthettünk volna, ha elvégeztük volna az orvosit.

Az orvos rám nézett, majd egy mély sóhaj után beszélni kezdett….



Hogy tetszett?:$

13. fejezet - Bízz!

- Mikor érkeztél? – kérdeztem Anya felé fordulva egy farönkön ülve. Bár a ruha szemszögéből nézve nem éppen a legalkalmasabb ülőhely, de olyan kellemes volt a tűz mellett ülni és beszélgetni.

- Nem rég. Igazából alig tudtam elszabadulni a munkahelyemről, de aztán nagy nehezen sikerült és… Itt vagyok! – mosolygott.

- Kinek az ötlete volt ez az egész?

- Jake felhívott és elmesélte az ötletét miszerint csapunk egy érettségi bulit. Persze nekem nem volt ellenemre így rögtön intézkedni kezdtem és persze segítettem Jake.nek a távolból amennyire csak tudtam – magyarázta- De ugye nem haragszol, amiért mégiscsak …

- Nem, nem haragszom. Igazából nagyon örülök. Komolyan! Annyira megleptetek – tényleg nem haragudtam. Én már rég letudtam a fejemben az érettségit és azt, hogy a kérésemre nem volt semmiféle buli. – Phil hogy-hogy nem jött?

- Nem engedte el a főnöke – húzta fel az orrát morcosan – De most már neked kell meglátogatni minket! Még nem is voltál az óta mióta megvettük a házat. És amúgy is rád férne egy kis napfény!

- Oké, ígérem, meglátogatlak majd titeket!

- Hölgyeim! – hajolt meg előttünk Jake szélesen vigyorogva – Elrabolhatom a kisasszonyt egy tánc erejéig? – nyújtotta a kezét.

- Nem hiszem, hogy ez jó ötlet – húztam el a szám, és félve néztem a táncparkett felé.

- Ugyan már Bella! – rótt meg anya finoman, majd felpattant és engem is felrántott – A táncba még senki sem halt bele! Ez a Te estéd! Élvezd! – kacsintott egyet, majd elveszett a tömegbe.

- Szóval?

- Na jó – fogadtam el, majd hagytam, hogy a táncparkettre vezessen. Átkaroltam és hagytam, hogy ő vezessen. A zene halk volt, egyedül a hegedű vékony hangja tűnt ki a többi hangszer közül.

- Köszönöm – néztem Jake szemeibe áhítattal. Sötét volt mégis hibátlanul láttam arcának ívét és koromfekete szemeit.

- Mit?

- Ezt az egészet – néztem körül. Egyszerűen gyönyörű volt minden, és fogalmam sincs, hogy Jake ezt hogyan hozhatta össze és egyáltalán, hogy jutott az eszébe, hogy rendezzen nekem egy ilyesfajta estét.

- Nincs mit.

- De igen is van! Ez elképesztő!

- Szóval tetszik? – ragyogott fel a szeme és ravaszul elmosolyodott – Eddig úgy tudtam, hogy nem igazán preferálod az ilyen „kicsípem magam és táncolok” dolgokat…

- Eddig… - mosolyogtam, majd közel hajoltam hozzá és megcsókoltam ajkait. Úgy éreztem magam, mint aki egy mesébe csöppent. Mintha én lennék Hamupipőke csak mostoha nélkül és a herceg sem elsőre talált rám. Az én életem is tele van csodákkal, misztikus lényekkel, kalanddal és persze remélem, Happy End-el végződik.

- Bella, inkább menj haza és pihend ki magad! – szólt rám Rachel miközben a tányérokat szedtem össze az egyik asztalról.

- Hogy is ne! És rátok hagyjam a nehéz munkát?! Azt már nem! Hálából segítek elpakolni, és amit csak kell!

- De már hajnali fél három, alig állsz a lábadon!

- Erről jut eszembe! – raktam le óvatosan a kezemben lévő tányérokat, majd sietve elindultam Rachel felé. Miután elmentek a vendégek, azonnal kibújtam a cipőből és megkönnyebbülve éreztem talpam alatt a hideg talajt – Gyere! – karoltam barátnőmbe, majd szépen elindultam a ház felé.

- Most meg mi van? Hova megyünk? – kezdett el tiltakozni.

- Te aludni – válaszoltam.

- Azt már nem! És hagyjak rád mindent…?!

- Nem, majd megkérem a többieket is, hogy segítsenek! Így oké? – érdeklődtem – Rachel? Minden rendben? – kérdeztem aggódva, mikor egy kicsit megtántorgott és rám nehezedett.

- Persze – szólalt meg halk hangon – Azt hiszem tényleg jobb lesz, ha pihenek egy kicsit – bólintott, majd szinte teljes súlyával rám nehézkedve értük el szobáját. Ott lassan az ágyra dőlt én pedig betakartam.

- Jól érzed magad? – kérdeztem aggódva, mikor megláttam, hogy a sötétbe megcsillant az arcán egy könnycsepp.

- Bella, olyan rossz előérzetem van.  – szipogott – Ígérd meg, hogy vigyázol magadra és Jake-re is! – mondta remegő hangon.

- Nyugodj meg! Nem fog történni semmi sem! Biztonságban van mindenki! Elvégre öt farkas van a környéken – mosolyogtam, bár én is megijedtem szavai hallatán – Biztos csak a hormonok játszadoznak veled!

- Lehet… - hagyta annyiba, de láttam rajta, hogy nem nyugodott meg teljesen – Itt maradsz éjszakára… vagyis itt alszol?

- Még nem tudom Rachel.

- Jó, de tényleg vigyázzatok magatokra!

- Ígérem! Jó éjszakát! – csuktam be magam mögött az ajtót, miután elbúcsúztam tőle.

Aggasztott az, amit Rachel mondott. Bár kétlem, hogy történne akármi, hisz biztonságban vagyunk.

- Szia!- éreztem meg Jake ölelő karjait a derekam körül.

- Szia – dőltem hátra.

- Elmondod, hogy min gondolkodtál ennyire? – dőlt le a mellettünk lévő kanapéra engem is magával rántva. 

- Nem lényeges – helyezkedtem el kényelmesen.

- Biztos?

- Persze – mosolyogtam és egy pillanatra lehunytam a szemem, mert nagyon fáradt voltam, de amint eszembe jutott, hogy mi a helyzet kinn…

- Hova mész?

- Ki – válaszoltam nemes egyszerűséggel.

- Mégis mért?

- Talán, mert kész csatatér van odakinn.

- Hagyd csak, majd holnap elintézzük mi… Ez nem a te dolgod – rázta meg a fejét, majd kinyújtotta karjait, én pedig lassan visszabattyogtam.

- Nem, ragaszkodom hozzá, hogy segítsek! 

- Úgysem fogadnál el nemleges választ…

- Így van! – mosolyogtam ravaszul, majd megcsókoltam, amit viszonzott.

 Az agyamat elöntötte a mélyvörös köd, és nem gondolkodtam. Nem kellett visszafognom magam, mint máskor. Hálás voltam neki és szerettem őt, és ezt ki is akartam mutatni. Tudom, hogy ez nem csak a testiségről szól. De én már a lelkem minden szegletét átadtam neki, még ha ezzel ő nincs is teljesen tisztába. Akartam őt és nem csak a gondolatát a szerelmének.

Az agyam kikapcsolt olyannyira, hogy már csak azt vettem észre, hogy egy ágyon fekszem alattam Jake-el. Egy pillanatra megijedtem a tudattól, hogy ennyire könnyen elveszítem a fonalat egy-egy történés között. Megtámaszkodtam Jacob mellkasán és csak néztem vágytól izzó szemeibe. Éreztem simogató kezét az oldalamon. A ruhám nem sokat takart ebben a helyzetben, ugyanis már a csípőmig csúszott. Jake elmosolyodott, majd lassan feltornázta magát és lágy csókot lehet ajkaimra.

- Aludjunk… - rázta meg a fejét mosolyogva – Fáradt vagy – mondta rekedt hangon én pedig már-már kétségbeesetten ráztam a fejem. Tudtam, hogy azt hiszi azért fagytam le, mert még nem vagyok készen rá. Nem válaszoltam, csak újra megcsókoltam és szép lassan visszadöntöttem az ágyra. Visszacsókolt, de éreztem, hogy még hezitál. Meg akartam győzni, így ostromlásba kezdtem. Nála is kell egy olyan pontnak lenni, ahol már nincs ekkora önuralma. Abbahagytam ajkai kóstolgatását és szép lassan végigcsókoltam álla vonalát. A testem lángolt, viszont a kezem jéghideg volt. Óvatosan gomboltam ki fehér ingjét és simítottam végig mellkasán. A kezem rögtön átvette teste melegét. Kajánul elmosolyodtam mikor simításaim alatt éreztem, ahogy az izmok megugranak. Szemeit becsukta, de tudtam, hogy hamarosan nyert ügyem van. Apró csókokat leheltem mellkasa minden egyes pontjára egyre lentebb és lentebb. Egyik pillanatról a másik pillanatra mozdult. Szorosan átölelt karjaival és megcsókolt. A belsőm ujjongott és büszke voltam magamra, amiért elértem a célom. Fordított a helyzetünkön, így én kerültem alulra. Lábaimat a csípője köré fontam, úgy, hogy még egy homokszem sem fért volna el közöttünk. Végigsimított az oldalamon és a nyakamat kezdte el csókolgatni. Mindkét karomon végigjártatta az ujjait, majd fejem fölött összefogta őket. Szenvedélyesen megcsókolt, miközben a karomat tartotta bilincsben. Aztán hirtelen megállt és az egyik karomat a szeme elé helyezte. Rögtön tudtam mi zavarta meg.

- Ez mi?

- Egy medál – válaszoltam levegő után kapkodva.

- Mikor kaptad?

- Nemrég, de Jake mért fontos ez? -  Kérlek Istenem, csak most ne…!

- Kitől kaptad? – folytatta és eltávolodott tőlem.

- Jake…

- Igen? – kimásztam alóla és még mindig remegő lábakkal kezdtem el fel-alá járkálni a szobába. Nem akartam felzaklatni, viszont, ha most megmondom, akkor ez elkerülhetetlen lesz. Az ablak elé sétáltam, és próbáltam egyenletesen lélegezni.

- Edward-tól – böktem ki és karba tett kezekkel bámultam az erdőt, amit a Hold ezüstfénnyel világított meg.

- Azt mondtad nemrég… - a hangja csalódott volt és szívem majd megszakadt, amiért nem mondtam el neki rögtön. Hogy őszinte legyek, kiment a fejemből, mert annyi minden történt mostanság, hogy megfeledkeztem róla.

- Igen, nemrég, egy éjszaka.

- Remek! – hallottam dühös hangját, és hallottam, ahogy felpattan az ágyról, majd elkezd járkálni – Szereted őt még, igaz? – kérdezte halk hangon. Hitetlenkedve megfordultam.

- Hogy mi?

- Szóval igen.

- Jake, nem hiszem el, hogy ezt az egészet egy medál miatt hiszed– csattantam fel- Bevallom, sokat számít nekem ez a medál, sőt… Ez az életem egy darabkája. Egy emlék, amit soha nem akarok elfelejteni, érted?  Szerettem Edwardot, de ez mára már megváltozott.

- Tehát ha nincs ló, jó a szamár is?

- Ezt nem hiszem el – hunytam le a szemem és úgy gondoltam jobb lesz, ha nem maradok.

- Bella, most meg hova mész? – ragadott karon, ahogy elhaladtam mellette.

- Még, hogy én nem bízom benned… - suttogtam elcsukló hanggal – Tudod én mindent megtettem, hogy meggyőzzelek, arról, hogy nagyon is bízom. Kiderült, nem velem van a probléma. Ha bíznál bennem, bíznál a szerelmemben is, amit nem más iránt érzek, hanem irántad. Sajnálom – rántottam ki a kezem szorításából és kisétáltam az ajtón.

Ahogy átléptem a küszöböt, úgy éreztem a szívem megszakadt és a szememből előbújtak a hatalmas cseppek. Az eső is rákezdett én pedig alig láttam el az orromig ebben a nagy sötétben. Mire elbotorkáltam az autóig egy kissé kék-zöld lettem. A motor hangja ijesztően hangos volt. Könnyes szemmel kanyarodtam rá a főútra.

Az eső egyre jobban rákezdett, én pedig egyre gyorsabban hajtottam Minél előbb haza akartam érni. Ahogy csak bírtam, olyan gyorsan pislogtam, hogy azok az átkozott cseppek eltűnjenek a szememből, csakhogy mind hiába, hisz az ablakomon egy vízesés helyezkedett el. Hosszabb fényre kapcsoltam, hogy jobban lássam az utat, de ahogy visszarántottam a kezem a medál lánca elszakadt, a medál pedig a lábam mellé esett. Lenyúltam az egyik kezemmel érte, miközben az utat figyeltem, de sehogy sem akart a kezeim közé kerülni. Elhagytam a kanyart és úgy gondoltam, van még egy kis időm a következőig, így a tekintettemmel is kutatni kezdtem a csillogó ékszer után. Mikor meglett rögtön visszahelyezkedtem és átdobtam az anyósülésre a lánccal együtt. A következő pillanatban minden olyan gyorsan történt. Ahogy visszapillantottam az útra egy vakító fény világított a szemembe és én reflexből a fékre tapostam, csakhogy hiába… Az autó megcsúszott és egyenesen a dudáló kamionba csapódott, engem pedig ellepett egy fekete, sűrű köd és egyetlen egy valaki jutott az eszembe: Jake…

12. fejezet - Tömény boldogság

Sziasztok! 

El sem hiszem, hogy végre itt vagyok és hoztam nektek a fejezetet.. Sajnálom amiért ennyit késtem, de hát ez vagyok én.. Túl sok minden történik mostanság és nem tudok kétfelé szakadni. De nem keresek mentségeket. A lényeg, hogy itt vagyok a fejezettel együtt! 

Nincs más hátra mint: 

Jó olvasást!

Puszillak Titeket♥

Jess

- Jaj Bella én annyira örülök! De komolyan! Olyan jó így együtt látni Titeket végre! – ugrándozott Rachel a bevásárlóközpont kellős közepén, figyelmen kívül hagyva azt, hogy a fél város minket néz.

- Igen, Rachel. Én is csak, ha lehet, halkabban örvendezz! – csitítottam barátnőm.

- Jó, oké, bocsi, de tényleg annyira örülök, hogy csak na… - kuncogott, és ezt a féle lelkesedést én is megmosolyogtam.

Már órák óta csak a boltokat járjunk. Ha pontosítani akarok két és fél órája és még csak három boltban voltunk. Viszont annak örülök, hogy most nem nekem keres Rachel dolgokat, hanem a babának.

- Nézd ez milyen aranyos? – nézett rám csillogó szemeivel miközben egy kék kis rugdalózót tartott a kezében.

- Igen, aranyos Rachel, de honnan tudod, hogy fiú? – kérdeztem, mert eddig még egyetlenegy rózsaszín ruhadarabot sem keresett. Mindig csak a kék dolgok közt kutatott.

- Érzem – válaszolt kissé teátrálisan, majd tovább tipegett.

- Nem korai ez még? Mármint még csak az első hónapban vagy, nem?

- De ezeknek a törpetipegőknek ki tud ellenállni? – emelt fel ismét egy babaholmit – És ezt nem lehet elég hamar kezdeni, majd te is meg tudod és akkor én nem fogok nyafogni, hanem szépen segítek neked, szóval te is tedd azt, kérlek!

- Törpetipegő? – nevettem figyelmen kívül hagyva utolsó mondatát.

- Jól van már, na! – húzta fel az orrát mosolyogva, de aztán ő is nevetni kezdett.

Még vagy kettő boltba elcibált, de a végén csak két dolgot vett: egy naplót - amibe a piciről szeretne írni - és egy icipici fehér babacipellőt. Hiába utáltam vásárolni, olyan aranyos volt ahogyan nézegette a holmikat, hogy nem tudtam neki nemet mondani.

- Hé,hé,hé! Állj csak meg! Hová hová? – fogta meg a karom.

- Hát… haza. Végeztünk nem? – kérdeztem értetlenül.

- Lenne itt még valami. Tudod, nekem van egy küldetésem szóval kénytelen vagyok teljesíteni – nézett rám, majd belékarolva húzni kezdett vissza.

- Küldetés? 

- Igen – vigyorgott és ez időben megláttam merre is vezet.

- Neeeem.

- De bizony.

- Rachel, kérlek!

- Bella, kérlek! – nézett rám kutyakölyökszemekkel.

- De villámsebességgel! – léptem be a boltba, ahol egy kedves hölgy rögtön segítségünkre sietett. Engem leültettek egy székre és elkezdték elém hozni a színesebbnél színesebb ruhákat.

Kár volt előre örülnöm!

- Ehhez mit szólsz? – emelt fel Rachel egy aranyszínű hosszú estélyit.

- Ne is álmodj!

- Na jó, ez tényleg túlzás! – nézte meg ismét az anyagot, amit a kezében tartott.

- Amúgy meg, hogy tudnék úgy dönteni, hogy azt sem tudom hova megyek majd?

- De én tudom – kacsintott felém, miközben kezeivel a csilli-villi ruhák közt kutatott.

Én csak vártam és folyamatosan egy szócskát mondogattam: NEM.

De Rachel kitartó volt és már vagy a huszadik ruhát mutatta meg.

- Megvan – hallottam meg barátnőm megkönnyebbült sóhaját, majd a szemem elé tartotta a tört fehér, mini ruhát.

- Túl mini – mondtam unott hangon.

- Nem, nem az. Most szépen bemész oda, és felpróbálod – tuszkolt be egy kis helységbe.

Fújtatva kezdtem el bontogatni a ruháim lefelé, majd magamra ráncigálni a másikat. Na jó, nem kellett ráncigálni, mert olyan volt mintha pont rám varrták volna.

Mikor kész lettem megfordultam és belenéztem az egészalakos tükörbe.

Bármennyire is sérti büszkeségem, be kellett ismernem tényleg jól nézett ki a ruha és nem is mutatott annyira sokat. 

Megkönnyebbülten vettem tudomásul, hogy végre nem kell tovább keresgélni, ami azt jelenti, hogy indulhatunk!

                                                                                                             

Gyorsan megvettük a ruhát, majd elhagytuk a bevásárló központot.

   Így képzeltem el Bella ruháját!

***

A napok nagyon gyorsan teltek. Egyre több időt töltöttem La Push-ban. Bár arra a fene nagy meglepetésre még mindig nem került sor és már kezdte fúrni az oldalam vajon mi is lehet az- ez elég ritkán van!

Viszont egy valami szemet szúrt. Charlie elég furán viselkedett ma délután

- Biztos nincs semmi dolgod délután? –kérdezte miközben az újságot olvasta, de látszódott rajta, hogy nem igazán köti le az, amit ott olvas.  

- Igen Apa, semmi dolgom nincs. Mért kérded?

- Áhh csak úgy – ebben a pillanatban megszólalt a telefon, de Charlie még csak meg sem moccant. Így én indultam el a hangos készülék felé.  

- Na ki vagyok?

- Szia, Jake!– mosolyodtam el, mikor meghallottam hangját.

- Mi jót csinálsz ma?

-  Hát igazából nem terveztem semmi különösebbet.

- Szuper! Akkor mi lenne, ha érted mennék úgy… hétre?

- Oké, de miért is?

- Titok! – felelt és lelki szemeim előtt láttam vigyorgó arcát.

- Hát oké…

- Viszont kérni szeretnék tőled valamit!

- Hallgatlak!

- Úgy tudom nemrég voltatok Rachel-el rucit venni…

- Igeeen.

- És találtatok is neked valót…

- Aha.

- Vedd fel! – bökte ki.

- Hogy mi?!

- Vedd fel! – ismételte meg szavait.

- Szóval ma fogsz meglepni… – sóhajtottam.

- Eltaláltad – kuncogott - Most le kell tennem! Szeretlek! – köszönt el. Olyan furcsa volt ezt hallani Tőle.

Tudom, rengetegszer mondta már ezt, de csak mostanában kezdett el a szívem a torkomban dobogni, akárhányszor meghallom ezt az egyszerű szócskát.

- Én is téged! – suttogtam a sípoló hangnak, majd én is letettem a telefont.

- Ki volt az? – kérdezte meg Apa, miközben a kabátját vette.

- Jake, de te hova készülsz?

- Horgászni megyek pár kollégával…

- És ahhoz ennyire ki kell csípni magad? – mértem végig.

- Hát ööö… - nézett rá az órájára – Uh, késésben vagyok, sietnem kell! Szia, kicsim, majd jövök!

 Köszönni sem volt időm úgy viharzott ki a házból. Nem értettem mi folyik itt de az egész kezdett nagyon gyanússá válni.

Lehet, hogy egy nő van a dologban?! – vetette fel a hang a fejemben. Áhh nem hiszem, de ki tudja?!

A nap további részét pakolászással töltöttem. Találtam pár régi képet és azokat kezdtem el nézegetni. Voltak itt családi fényképek régről és néhány a mosatni pillanatokról.

A kezembe került egy nagyon friss kép, konkrétan az, ami az évzárón készült. Emlékszem mennyire is örültem, mikor Apa nem csinált nagy dolgot abból, hogy leérettségiztem.  Persze, az ajándékot nem hagyhatta ki, de ezen kívül nem volt semmi extra.

Elrakosgattam a képeket, majd rápillantottam az órára. Hat óra volt.

Egy kicsit kapkodva kezdtem el készülődni. Viszont még így is az eltervezett tíz perces zuhanyzásból lett vagy fél óra, mivel a forró víz annyira ellazított, hogy elvesztettem az időérzékem.

Szorosan magamra tekertem egy fehér törölközőt, majd a vizes hajamat fésülve indultam vissza a szobámba. A fehér ruha már az ágyamon pihent és én úgy közeledtem felé mintha ez lenne a végzetem… Oké, ez túlzás volt, de nem vagyok hozzászokva én az ilyen szexis dolgokhoz.

Óvatosan felvettem, mert olyan vékony anyagból volt, hogy félő volt elszakad. A ruha úgy simult rám mintha a második bőröm lenne.

Még csak rá se pillantottam az egész alakos tükörre, ahogy elhaladtam mellette.

Gyorsan megszárítottam a hajam, majd az egészet átdobtam a bal oldalamra és egy ezüst gyémántcsattal eltűztem. Nem akartam nagyon puccos lenni, de azért egy kis sminket is raktam magamra, szinte alig látszott.

Mikor az utolsó simításokat végeztem meghallottam, hogy az utcáról valaki dudál. Nem kellett sokat gondolkodnom… Hét óra volt.

Gyorsan felkaptam az extra-magassarkút, ami az ajtóm mellett gubbasztott, majd óvatosan – nehogy kitörjem a nyakam – elindultam le a lépcsőn.

Charlie nem volt itthon, pedig ilyenkor már rég a meccseket nézi egy sörrel a kezében. Nem tudom, hogy hova mehetett, de hogy nagyon kicsípte magát az biztos.

Bezártam magam mögött az ajtót, majd egyensúlyozva elindultam a járdán.  Ez a pár méter most több kilométernek tűnt.

Jacob kisfiúsan mosolyogva nézte ügyetlenkedésem az autónak támaszkodva. Bármennyire is próbáltam arra koncentrálni, hogy hasra ne essek elvonta a figyelmemet.

Hófehér ing volt rajta - ami még jobban kihangsúlyozta bőre színét- és egy fekete nadrág.

Hogy tekinthettél úgy Rá, mint egy bátyra?

- Szia, Szépség – ölelt meg vigyorogva, én pedig a megszólítás hallatán rögtön elpirultam. Miután megölelt, szép lassan megpörgetett – Huhaa, csini vagy! – húzott magához közelebb a derekamnál fogva.

 - Te sem panaszkodhatsz! – mutattam végig rajta.

- Tudom, tudom szívdöglesztő vagyok… - mondta önelégülten és huncutul vigyorogni kezdett.

- Igen, az – mosolyogtam, majd közelebb húzódtam hozzá és összeérintettem ajkainkat. Úgy csókoltam mintha csakis ettől maradhatok életben.

- Hm… Köszönöm ezt a szívélyes fogadtatás – nevetett, majd egy apró puszit nyomva ajkaimra eltávolodott, és kinyitotta előttem az ajtót.

- Sietünk valahova? – kérdeztem meg Jake-t mikor már vagy tízszer nézett az órájára, mióta elindultuk, ami még csak 8 perce volt.

- Mi? Ja, dehogy… - felelt zavartan és egyik kezével megfogta a kezem, majd összekulcsolta őket.

- Miért megyünk hozzátok… és ha jól látom kerülő úton? 

- Túlságosan időben vagyunk – pillantott felém, mikor megszólalt a telefonja. Felvette, de nem volt nagyon bőbeszédű, mert csak pár oké-t hallottam.

Amint lerakta be is gyorsított, így hamar odaértünk.

- Úristen – suttogtam magam elé, mikor megláttam a lampionok sorát – Ez ugye nem az, amire gondolok?

- Tudod, én nem vagyok gondolatolvasó, de talán igen – válaszolta, majd kipattant a kocsiból és kitárta előttem az ajtót.

Kábultan indultam el a kivilágított egyenes szakaszon. Minél közelebb értem annál több embert ismertem meg.

Itt volt Sue, Seth, Leah, Billy, Embry,Sam, Emily, Jared, Paul, Rachel, Quil… Charlie?

Mindannyian fülig érő vigyorral várt egy parketten, ami nem tudom hogyan került oda.

- Jake, mi ez? – kérdeztem.

- Tudom, hogy azt mondtam nem lesz semmiféle buli, de Bella, az ember csak egyszer érettségizik sikeresen! – válaszolt Apa.  Egyszerűen nem tudtam rájuk haragudni, olyan aranyosak voltak.

- De ez nem minden – suttogott a fülembe Jacob, halkan- Nézd csak! – fordított a tömeg felé, ahonnan kilépett egy rég nem látott arc. A szemembe könnyek gyűltek és nagy cseppekbe gurultak le az arcomon.

Olyan gyorsan amilyen gyorsan csak lehetett szeltem át a köztünk lévő távot.

Szorosan megöleltem és a boldogságtól zokogni kezdtem.

- Shhhh – simogatta a hátamat, de az ő hangja is remegett.

- Annyira hiányoztál! – néztem mosolygós szemeibe.

- Nekem is kincsem, de most itt vagyok! – ölelt meg ismét és én szorosan bújtam hozzá.

- Na elég a könnyekből! – köszörülte meg a torkát Charlie. Ez időben elindult a halk zene és a párok egymáshoz simulva kezdtek el táncolni a sötét égbolt alatt.